Kegyetlenség
Ha nem is azonnal, de magyar követője támadt a szonettek írójának, akit az Erzsébet-kori Londonban kínzott a vágy, hogy megszerezzen valakit, aki nem akarta, hogy megszerezzék. Játszottak egymással, de nem azért, hogy örömet, hanem azért, hogy kínt okozzanak egymásnak. Tegnap megvettem Gerevich András kis kötetét. Sok vers színhelye London, másoké más város, de a jelenet mindig ugyanaz. A hős kegyetlen, mert szép, fiatal, kívánatos, de nem enged. Öröme, hogy bánatot okoz másoknak. De a bánata is van, mert neki sem enged éppen az, akit ő akarna magának, aki szebb, fiatalabb, kívánatosabb, mint ő. A mérleg elég negatív, hiszen az idővel senki sem lesz szebb, fiatalabb, kívánatosabb. A legszebb vers az öngyilkos barátról szól, akit kegyetlenségben felülmúlni már nem lehet.
A nem regisztrált email címről küldött kommentek csak jóváhagyás után jelennek meg (vagy átkerülhetnek a Dühöngőbe). A késedelmes megjelenésért a nem regisztrált látogatók elnézését kéri a szerkesztő. A regisztrációt nem kell külön kérni, elég egy kommentet küldeni. A regisztráció elfogadását (illetve visszaadását) csak első alkalommal a kommentekben “regisztrált” felirattal jelzem.
június 11, 2009 @ 7:33 de. • válasz erre
A kegyetlenség hasonlóan erős köteléket eredményezhet, mint a szeretet, vagy az érdek. Csak ezt nem szoktuk világgá kürtölni. Nem szokás nyíltan örök hűséget esküdni, hogy egy életen át kegyetlen leszek hozzád, hűségesen, minden pillanatban, vagy azt mondani, hogy Őfelsége kormányának nem érdekei vannak, hanem kegyetlen vágyai. De nem csak az ember lehet kegyetlen, hanem a sors is. Kegyetlen a sors, ha a kegyetlen vágyakhoz nem szolgál tárgyakat. Ilyenkor az ember nem tehet mást, mint kinyírja magát.
június 11, 2009 @ 7:43 de. • válasz erre
Válasz lucifer hozzászólására (#1):
Csak annyit pontosítanék, hogy ugyanolyan erőset, mint a szeretet, és hasonlóan erőset, de valamivel gyöngébbet (a legalább egy + 1 áttétel okán), mint az érdek.
június 11, 2009 @ 1:12 du. • válasz erre
Válasz Lux Erik hozzászólására (#2):
A szeretet néha önzősségbe csaphat át, kivéve ha önzetlen, de az utóbbi lehet hogy csak utópia?! Saját önző érdekünkből szeretünk, és óvunk…. de ha a szeretett, saját utunkba vagy érdekünkbe kerül, ugyanúgy szeretünk-e tovább. Melyik győz? Az önzésből fakadóan gyakoribb a halál, vagy az a legönzetlenebb a szereplők közül?
Attól tartok ezt, itt és most, nem fogjuk megtudni…
június 11, 2009 @ 4:24 du. • válasz erre
Válasz Véndiák hozzászólására (#3): Te magad írtad, “saját önző érdekünkből szeretünk, és óvunk”, amivel két megszorítással egyet is értek:
1/ a szeretet egy olyan korai érzés áttétele, amikor még nemhogy az “érdek” fogalma nem létezik, de jóval a beszédtanulás előtti.
2/ a szeretet “gyakorlása”, az érzés diktálta tettek gyakran (ráadásul a szeretett lényből fakadó) okok miatt akadályba ütköznek, és az ebből fakadó frusztráció pillanatok alatt átfordítja a szeretetet gyűlöletté, aztán vissza, és közben/előtt/utána/ a két érzés (valójában ugyanannak az érzésnek a két szélső pontja közötti átmenet megszámlálhatatlanul sok árnyalatába), egészen addig, amíg az érzés ki nem hűl (azaz újabb áttételek nem keletkeznek, amelyek mintegy “leföldelik” az eredeti érzést), vagy az illető meg nem állapodik valahol. Némi – nem is olyan kis fokú – erőfeszítés árán, ami az ész győzelme (vagy az infantillitás, a gyermeki késztetések győzedelmeskednek átmenetileg, ami a személyiség leépülése egy korábbi életszakaszba, és egyben lehetőség a személyiség korrekciójára).
június 12, 2009 @ 5:59 de. • válasz erre
Válasz Lux Erik hozzászólására (#4):
Az önző szó helyett, inkább az egoista kifejezést használnám, mivel önzeni más érdekében is lehet (pl. tudtomon kívül -vagy tudat alatt- önző lépéseim igazi hasznát, a saját érdekeim megvalósítása mellett külső folyamatok elősegítésére teszem, azaz a személyes érdekeltségem már nem lesz kizárólagos), de az egoizmus mélyebbről fakadó dolog, amely talán radikálisabb döntéseket vált ki és így aztán a szeretetből könnyen származhat az egoizmus is akár.Mások szeretete a saját szeretetünk szüleménye. Tovább gondolva lehet, hogy a szeretetből fakad minden egyéb érzésünk is. Csak a szeretetet kapjuk, mint tulajdonságot születésünk pillanatában és a többi tulajdonságunkat később ebből származtatjuk, vagy ott van a többi is, mint példásul az egoizmus is?
Nem tudom, nem emlékszem rá sajnos…:)
június 12, 2009 @ 7:47 de. • válasz erre
A fenit kiegészítések alapján már nagyjából egyetértek azzal, amit írsz: “a többi tulajdonságunkat később ebből származtatjuk”, de inkább úgy mondanám, a többi tulajdonságunk valószínűleg abból származik, ami(ből talán elsőként, talán az elsők között) az különül el, amit később, amikor már képesek vagyunk erre, szeretetnek és gyűlöletnek nevezünk, de amikorra “képessé válunk”, amikorra kilalakul a gondolkodásunk , épp ennek a folyamatnak a következtében is, de főként eltérő tapasztalataink alapján jócskán változik az is, ami a szeretet és a gyűlölet előzményeként elkülönült (olyasmi, aminek eredetibb változatának maradványát elégedettségnek és haragnak nevezünk később).
Egy szar (nem feltétlenül) anya (hogy szépen fejezzem ki magam, de az első időszakban döntő részben az ő gondoskodásuk a meghatarozó a szoptatásban megnyilvánuló biológiai adottságok és a munkamegosztás miatt), ezáltal tudja, ha akaratlanul is, de (csak nehezen korrigálható módon) az egész életre kiható módon elcseszni/megnehezíteni gyermeke életét. Minél gyakoribb az ellátatlanságból fakadó düh(harag) (előzmény), és minél inkább dominánssá válik, annál kevésbé, és annál nehezebben talál később (is!) utat a szeretet, tehát nagyjából ezzel arányos mértékben válik a kapcsolat(i minta) meghatározó elemévé a harag/a sértettség, amire elég nehezen alapozható(ak) (pláne harmonikus) emberi kapcsolat(ok).
Tehát nem annyira a szeretetből származtatjuk, semmint származik. Származtatása – ezzel az eszmecserével is