Kell és Van
Két országban élünk. Az egyik országban minden olyan, amilyennek lennie kell. Minden a helyén van, senki sincs bizonytalanságban. Gondolkodók műve ez az ország, akik helyettünk, üres óráikban megírták előre, hogy s mint legyen, s lám úgy is lett. Jaj, csak egy a baj. Nem egyféle, hanem sokféle lett az ország, attól függően, hogy ki miben hitt, amikor megalkotta. Ezért aki az egyik féle Kell-ben hisz, nem hisz a másikban, de nem is érti, hanem gyűlöli és becsmérli, ahogyan Lilliputban a tojásfeltörők két pártja tesz azt egymással. Ott lenne persze a Van ország, de ez az ország zűrös. Nincs benne rend, tele van problémával, melyek megoldására nincs kész recept. Ezért azután lakosai bemenekülnek a Kell kényelmes védelmébe, ahonnan lődözik egymásra nyilaikat, hivatkozva a Van országból kimazsolázott bizonyítékaikra. Gondolkodni kellene, de az nehéz.
A nem regisztrált email címről küldött kommentek csak jóváhagyás után jelennek meg (vagy átkerülhetnek a Dühöngőbe). A késedelmes megjelenésért a nem regisztrált látogatók elnézését kéri a szerkesztő. A regisztrációt nem kell külön kérni, elég egy kommentet küldeni. A regisztráció elfogadását (illetve visszaadását) csak első alkalommal a kommentekben “regisztrált” felirattal jelzem.
február 3, 2009 @ 11:41 de. • válasz erre
Ha jól értem és jól fordítom a gondolkodás, a tervezés módszertani hibájának fogságában élünk. „Kell”-ekről töprengünk, amit úgy-ahogy összetákolt trendekkel támogatunk. Ennek kell lennie, mert … és itt jön valami, amiben hinni lehet, de tárgyalni róla nem. Hinni lehet az ősi magyar virtusban, de nem lehet arról tárgyalni, hogy most inkább fegyelmezetten kereskedni kellene. Ezzel, azzal, ami van. Lehet hinni, hogy a világ a szabadság felé halad, de nem lehet tárgyalni az ezt a szabadságot támogató feltételekről, intézményekről. A „Kell”-ek, így egy harc ideológiái lesznek és nem tárgyalási alapok, amiből kijöhetne; a Kell.
február 3, 2009 @ 11:44 de. • válasz erre
Egyrészt persze. Másrészt azt tapasztalom, hogy a legtöbb ember fejében édeni
káoszban 
létezik a “Van” és a “Kell”. Azt tapasztalják, ami van, de olyan leszükített darbkáját, hogy nyugodtan azt hihetik, hogy a kell-t, és amikor kiderül, hogy nem rettenetes zavarukban rettentő dühösek és – dühüket is meghatalód mértékben – hülyék tudnak/hajlamosak lenni.
február 3, 2009 @ 11:47 de. • válasz erre
Válasz lucifer hozzászólására (#1):
Talán
olyan is van, amilyenről írsz. 
De a tervezés tapasztalataim szerint kimerül abban a jámbor óhajban, “ne legyen rosszabbb”. (Az már más kérdés, hogy a kevésbé rossz, sokszor összecsúszik azzal, hogy nekem is legyen. De a legyen alatt a legtöbbször (alanyi jogon) “jár”-t értenének, ha ilyen bonyolult és nyakatekert módon fejeznék ki magukat.
február 3, 2009 @ 12:27 du. • válasz erre
A káosz az rendben van, meg a szerencsétlen köznapi káoszszereplő is. Vergődik, ahogy tud. Akik nincsenek rendben, azok a kitüntetett pozícióban lévő társaink. Akik a szavakat és az anyagi java gondozzák. Ők tervezhetnének egy picit, egy nagyon picit belátóbban is. Nekik ez egy kis lépés lenne, de nagy az országnak!
február 3, 2009 @ 12:29 du. • válasz erre
A tojásfeltörők háborúját teljesen elfelejtettem…persze ha már Liliputnál tartunk, akkor hamarosan megjelenik egy – békés? – Gulliver, akinek erejét mindenféle – békés? – feladatok megoldására lehet használni. Ez a vízió nem igazán megnyugtató. Ha már az alternatíváknál tartunk: szerintem már önmagában a Van és a Kell fogalmát is aszerint értelmezzük, hogy milyen céljaink, értékeink vannak. Biztos ismeritek azt a játékot, hogy feldobok egy tényt vagy egy eseményt és azonnal találjunk legalább 3-4 olyan érvet, magyarázatot, amellyel ezt a tényt/eseményt különféleképpen meg lehet magyarázni, természetesen pro és kontra, negatív és pozitív, félreértelmezhető vagy egyértelmű, világos, ezoterikus, vallási, stb……akár a Vihar kapujában (Kurosava): mindenki érdekei, értékei szerint foglal állást. Ilyenkor jön a morálfilozófia: vannak -e olyan alapvető emberi értékek, amelyek mindenkire érvényesek. Esetleg viszont az értékek hegemóniájáról beszélünk, hogy azok, akik definíciós hatalmuknál fogva meghatározzák az uralkodó értékeket, egyúttal kijelölik a Van és Kell értelmezési tartományait?
február 3, 2009 @ 6:41 du. • válasz erre
A kérdésfeltevés – ebben a formában – némileg zavaros. A “kell” ugyanis kétféleképpen értelmezhető. Egyfelől mint a “van” okát, a törvényszerűségeket, melyek a “van” -nak a “kell lennie” bizonyosságát adják. Másfelől a “kell lennie” másik értelmezését, általában, a morális “kell” -re vonatkoztatják, amely szemben áll – de legalábbis közömbös – “van”-al szemben, okai a világon kívül vannak – ahogyan Wittgenstein gondolta – de legalábbis a tapasztalaton kívül, ami csak Wittgenstein fejében esik egybe a világgal – ahogyan én gondolom. Természetesen igaz az, hogy egy adott tény számtalan magyarázattal látható el és az is igaz, hogy ezen magyarázatok értékét – valamilyen szinten – a hit adja, legtöbbször nem a magyarázatba, hanem a magyarázóba vetett hit. Mármost, a “kell” első esetében, tehát a magyarázat értelmében felfogva, végső soron valamiféle világmagyarázatok vitáznak egymással, melyek kölcsönösen elismerik a világot multikauzális rendszernek, ugyanakkor tagadják is egymást, a konkrét okok és következmények tekintetében. Az egymást keresztező oksági láncok metszéspontjában álló “most”-ot akár egyformának is láthatják, ám – az eredet különbözősége okán – teljesen eltérően látják a múltat és a jövőt.
Innen azonban a morális-erkölcsi “kell” és a tapasztalati-oksági “kell” hirtelen összekeverednek. A múltra vonatkoztatva a morál értékelés és ítélet és csak annyiban ok, amennyiben a múltbeli cselekvők morálját illeti. A jövőre vonatkoztatva azonban ez a morális “kell” – hirtelen – ténybeli okká válik, amennyiben cselekvéseket generál és nincs okunk feltételezni, hogy bármikor régebben ez nem volt így. Ha mindez igaz, láthatjuk, hogy a valódi vita a “kell” empirista és transzcendentalista felfogása között van. Nem lehetséges a morális elemet kiemelni, negligálni és valamiféle “értéksemleges” pragmatizmus mentén cselekedni, rendszerproblémaként tekinteni a valóságot, mint olyant, melynek oka önmagába, vagy valamiféle “természeti” törvénybe gyökeredzik. Nincs a “van” és a “kell” között valamiféle szürke zóna, ahol a puszta lehetőségek egyértékűnek mutatkoznának, tekintet nélkül a következményekre, mint például a kozmoszban. A társadalom, mely a cselekvések kerete, nem olyan mint a természet, nem “külső” a szó szoros értelmében és nem is adott, mint az éghajlat. Olyanná válik, amilyenné cselekvő részvételünkkel tesszük, illetve olyan, amivé tettük. Mindennek fényében nem a világ, a valóság tényeinek megítélésében van alapvető különbség közöttünk, hanem a szükséges cselekvés imperativuszában.
február 3, 2009 @ 7:19 du. • válasz erre
Válasz Lux Erik hozzászólására (#2):
édeni káosz
– isteni oximoron! 
február 3, 2009 @ 7:27 du. • válasz erre
Válasz Aristo hozzászólására (#6):
Nem lehetséges a morális elemet kiemelni, negligálni és valamiféle “értéksemleges” pragmatizmus mentén cselekedni, rendszerproblémaként tekinteni a valóságot, mint olyant, melynek oka önmagába, vagy valamiféle “természeti” törvénybe gyökeredzik. Nincs a “van” és a “kell” között valamiféle szürke zóna, ahol a puszta lehetőségek egyértékűnek mutatkoznának, tekintet nélkül a következményekre, mint például a kozmoszban. A társadalom, mely a cselekvések kerete, nem olyan mint a természet, nem “külső” a szó szoros értelmében és nem is adott, mint az éghajlat. Olyanná válik, amilyenné cselekvő részvételünkkel tesszük, illetve olyan, amivé tettük. Mindennek fényében nem a világ, a valóság tényeinek megítélésében van alapvető különbség közöttünk, hanem a szükséges cselekvés imperativuszában.”
Így igaz. A szürke zóna azonban azt hiszem, létezik. Pontosabban, létezhetne. Azonban a társadalom esetbében ez nem szimplán szürke zóna, hanem homály-zóna. Itt található a kollektív emberi egós elme, a nem saját elme. Itt vannak a megszállók. Ez a zóna az, ami takarja a látást, és a közvetlen, élő Valósággal a kapcsolatot. Ez maya fátyla. Ez a pokol – nem alattunk, fölöttünk.
Ez a zóna hemzseg. Emberi én-kivetülésektől, megtört üvegszilánkokról ezer torz visszfénnyel visszacsillanó kísértetektől.
Áttörni nagyon nehéz.
Bár, akár egy mondatban is meg lehetne fogalmazni.
Felejtsd el az ént, és kijutsz a fényre. Mint lótuszhajtás a mocsárból.
Persze, nem enynire egyszerű, közel sem.
február 4, 2009 @ 8:39 de. • válasz erre
Válasz Aristo hozzászólására (#6):
Elismerve, és köszönve distinkciód, picit – talán csak megszokásból
– ha nem is vitatnám értelmezésed konzisztenciáját, lenne egy kérdésem:
Ha a morális kell okai világon is tapasztalaton is kívül vannak, akkor mi különbözteti meg (mi alapján különböztethető meg) a defektusoktól? (Oka ugyan van, de azt sem nem tapasztaljuk, sem nem tudjuk, csak tesszük a következményét. Ha frivolt akarnék lenni, azt is mondhatnám, két hülyeség között ezek szerint az lehet a különbség, hogy az egyik, ha nem is isteni, de morális?)
Ps: aziránt is van némi kétségem, hogy a morális(nak nevezett/vélt!) ítéletek mindegyike csakugyan annyira közömbös-e a “van”nal szemben, és nem az elmúló marasztásához igyekszik érveket fabrikálni, de ez messzire vezetne, így inkább hagyjuk.
február 4, 2009 @ 8:40 de. • válasz erre
Válasz duende hozzászólására (#7):
Igyekszik az ember, és ezek szerint néha látszik is.