Monarchia
Szatmárnémetiben voltam, ahol a román-magyar gazdasági vegyesbizottság ülésén vettem részt. Mivel a házi feladatot már Bukarestben elvégeztem, volt időm szétnézni a városban. Nem várt rám meglepetés. A város éppen olyan, mint a többi határmenti, a Monarchia idején kiépült, majd Trianon után elcsatolt, 1941 után visszakerült, 1944-ben elkerült város. Hatalmas, virágos főtér, körülötte századfordulós épületek, köztük egy fantasztikusan szép szecessziós szállodaépület, mely romjaiban talán még impozánsabb, mint lehetett gyönyörűsége teljében. A kereszténység sokféle árnyalatának templomai, bíróság, tűztorony. Az EU keretei között bekövetkező újraegyesítés hatásai itt kevésbé markánsak, de nincs kétség, hogy Szatmárnémeti visszanyeri egykori fényét és jelentőségét. Üresen áll az óriási zsinagóga. Előtte kő az áldozatok emlékére. 1944-ben egyik napról a másikra 18 000 embert
tüntettek el a városból, mely nélkülük sosem vált volna oly széppé és gazdaggá, mint amilyen lett.
A nem regisztrált email címről küldött kommentek csak jóváhagyás után jelennek meg (vagy átkerülhetnek a Dühöngőbe). A késedelmes megjelenésért a nem regisztrált látogatók elnézését kéri a szerkesztő. A regisztráció elfogadását (illetve visszaadását) mától (2008. 09. 23.) csak első alkalommal a kommentekben “regisztrált” felirattal jelzem.
A kommneteknél a dátum mellett “válasz erre” link található
október 17, 2008 @ 8:59 de. • válasz erre
Egy Hivatal levelet írt a kisebbnél is kisebb embernek, azaz alattvalójának. Teljesítse kötelességét, mert eddig nem tette. A kisebbnél is kisebb ember megszeppen, teljesít. Kitalálható; jön egy újabb dörgedelem. A kisember felvette a szép ruháját és bement a hivatalba közlendő, hogy ő bizony csinálja, amit mondanak tessék itt a papír róla. A Hivatal néz, majd jön a diadal, felfedezi, hogy aki mentegetni próbálja magát az nem az, akit ők fenyegetni szoktak. Tehát ők ép eszűek. A delikvens azt állítja, hogy Szatmárnémetiben született, a magyar papírján az áll, hogy szül. hely. Satu Mare, míg az ő magyar nyilvántartásuk szerint, mindez - kétséget kizáróan - egy Satu-Mare nevű helységben történt.
A nevezett város 13 km-re van a magyar határtól. Lakosainak közel negyven százaléka vallja magát magyarnak, tehát ért magyarul. Ha találomra felhívunk valakit a városban, akkor az nagy valószínűséggel el tudja mondani, hogy hol van. Ez lett volna az ötszáz forintos kérdés telefonos segítséggel. Az ügyintéző azért megértette a dolgot, de a hivatal talán még mindig azon tököl kell-e a kötőjel. Ki a lökött ő, vagy ő?
október 17, 2008 @ 11:32 de. • válasz erre
Van hova fejlődni!
október 18, 2008 @ 7:23 de. • válasz erre
A “kereszténység sokféle árnyalata”, elgondolkodtató, mert egyrészt persze! Másrészt megfogalmazható-e az, aminek az árnyalatai - és ha ez nem történik meg, nem kerül-e múl időbe - noha főnév.
Másrészt a judaizmus és a kereszténység, mint az ószövetségi vallás két árnyalata elég markánssá váló különbségekhez vezetett…
Pontosabban: talán nem is annyira az érdekes, hogy mi az (aminek az árnyalata), hanem az, hogy mi nem az. (Ellenkező esetben az ökumenizmus semmitmondásán keresztül a viágvallások lényegi azonosságához juthatunk el, és az emb er és a birka közötti különbség is lényegtelenné fakul, hiszen mindkettő élőlény.
Mintegy, a címhez visszatérve egy pillanatra: a boldog - ha nem is béke :-/ - idők helyett (csak) a monarchia fogalmához.)
október 18, 2008 @ 9:51 du. • válasz erre
Épületekről írtam, melyek üresek. Egykor élhetett bennük a szellem, lüktethetett közöttük az a konfliktustömeg, melyet Erik implikál, de ma már csak olyanok, mint a csigaházak csiga nélkül.
október 18, 2008 @ 10:14 du. • válasz erre
Válasz Csepeli György hozzászólására (#4):
Egyszerűen megtetszett egy kifejezés, azon gondolkodtam. Kétségtelenül hangosan.
október 18, 2008 @ 11:34 du. • válasz erre
Vajon mit írnának erről a posztról (ha lenne ilyen blog) a Monarchia többi utódállamában? Ezekben az országokban talán felújították ezeket az épületeket és úgy hasznosulnak a mostani gazdag kulturális életben. Nem tudom.
Van átfogó képünk a mostani kultúra megnyilvánulásáról? Talán a korszellem a vizuális kultúrában, a performenszben, a computer grafikában mutatja inkább magát. A videoklippek elterjedésekor Tandori Dezsőnek volt egy kiváló tanulmánya a dalról, (a U2 együttes apropóján) ami véleménye szerint olyan tömörítés, - a képi világgal együtt - ami eléri más műfajok, közlésmódok színvonalát. Természetesen a dal, mint műfaj mindig is a magas kultúra része volt, Tandori csak összekapcsolta, inkább beemelte ebbe a rétegbe a videoklippek világát is. A vizuális kultúra térnyerése megváltoztatja a kommunikációt, benne van mindennapi életünkben, talán ezért nem látjuk lényegítő erejét.
október 19, 2008 @ 7:14 de. • válasz erre
Válasz klára hozzászólására (#6):
“mostani kultúra megnyilvánulásai” helyett a “kultúra mostani“, éppen “modern megnyilvánulásai“-t használnám inkább.
M(ajdenem m)inden tiszteltem az U2-é és Tandori Dezsőé, de nem látom még kristálytisztán azt az új paradigmát, amelyben Tandori csillaga (üstökösként) (nemhogy Rilke, de akár) Vajda Jánosé fölé emelkednék (és csóvájában ott ragyognék az U2 mellett mondjuk Jim Morrisoné, John Lennoné, Michael Jacksoné és mondjuk Madonnáé, miközben Mozarté, de akár Hugo Wolfé mondjuk csak a Tandorié alá hanyatló Goethe “csóvájában” ragyognék).
Aranyos ez a magas és (mély/populáris) a fene sem tudja, milyen kultúra megkülönböztetése; eddig használtam is, de nem biztos, hogy csakugyan új “csillagászatot” kell meghirdetni azért, mert a csillagok mellett olykor a csillagközi por is felvillan (sőt ragyog) (különösen olyankor, ha egy fekete lyuk épp elnyelni készül, és már veszettül pörgeti). (Mert és ráadásul a magas és mély kultúra megkülönböztetéséhez még csak nem is a röntgen, vagy rádiócsillagászat felfedezése vezetett, hanem az a véletlen, hogy egy csillagközi porfelhőt épp erre sodort a csillagközi szél).
Ha történétesen a Bruegel megörökítette egy szál dudásól álló “banda” számára a technika lehetővé tette volna, hogy több tízezres bulit tartson (tehát a “banda” egyik modern variánsát Horgas Eszternek hívják), nem biztos, hogy át kellene írni a zenetörténetet, noha valószínűleg némileg módosult volna, a zenészek, a bandatagok anyagi helyzetéről már nem is beszélve.
A romantikáig nagyjából egy isten fogalom (ezt megelőzően egy istennév) állt a kultúra centrumában. Mostanság mintha valóban nem így lenne, de nem vagyok benne biztos, hogy némileg hasonlatosan ahhoz, ahogy az istennevek rögzülését félistenek, mítikus hősök(ről szóló történetek) kísérték, a romantika óta nem valami hasonló ismétlődik, persze megfelelő változtatással.
Az új mítosz( inkább csak kíséletek) hősei részben és manapság bulvárként igyekeznek éppen megszerzett hírnevüket tartósítani. Ezt megelőzően, de ezekkel össze is mosódva maguk is mítoszokat gyártottak és éltettek; például hátbadöfés elméletként.
Még hamarabb pedig hol édesanyjuktól a párás ablaküvegen tanulva a betűvetést a Toldiként, Szondi két apródjaként éledő mítoszt tanulták éleszteni, vagy épp együk kezükben kedvesük szendergő kebelével rohantak vérükkel írni egy másik új mítosz, a szabadságharcok történetének legújabb fejezetét. stb. stb. - de ez éppen csak eszembe jutott, és Aristótól rövidesen megtudjuk, hogy egészen másként fest a dolog.
Ha már Aristo hallgat, még azt is megkockáztatom hogy - nyilván nem Afrikában, és nem a Távol-Keleten, de - mintha a romantikával a fantáziák megvalósításról a a fantáziák kommunikálására tolódnék át a hangsúly.
október 19, 2008 @ 7:31 de. • válasz erre
Válasz Lux Erik hozzászólására (#7):
Igaz, jogos.
október 19, 2008 @ 12:04 du. • válasz erre
Érdekes ötletek, arra vonatkozóan, hogy a “korszellem talán a vizuális kultúrában mutatja magát”. A korszellem pillanatnyi megmutatkozásai nem “gyémánttengelyek”, tehát fölöslegesnek tűnik ágyúval verébre lőni a felvetések kiterjedésére vonatkozóan.
Tandorit illetően, hát ízlések és pofonok, de nem osztom véleményedet, minthogy az üstökösök egyedüli mindenhatóságában sem hiszek, de legfőképpen abban nem, hogy ezt mi innen kortársként meg tudnánk ítélni. Nem mondom fáj, akiket ellenében felsorakoztatsz, különösen John Lennon és Jim Morrison, de a poén kedvéért persze mindent…
Nem tekinteném a dal műfaji megítélését csillagközi pornak,de hát ugye a poén “nagyon aranyos” tud lenni, vagy mit nem mondok csillámporos.
Banda hasonlattal egyetértek, a többivel is nagyjából, illetve a hátbadöfés elméletet, ha részleteznéd.
október 19, 2008 @ 10:34 du. • válasz erre
Válasz Klára hozzászólására (#9):
Arra vonatkozóan nekem nem tűntek érdekesnek, mert semmi különös nem jutott eszembe róla. Amúgy sem verebetr nem láttam, és ágyúm sincs. Adtál 1-2 ötletet.
Tandorit azt hiszem, túlbszéltük. Nekem a papné. Mindenható üstökösök?
Hogy meg tudjuk-e ítélni? Miért ne tudnánk? Tandori Neked tetszik, nekem kevésbé. Legfeljebb - elég valószínű - valamelyikünk téved. Az is meglep, hogy szerinted Tandori ellenében sorolétam fel, akiket felsoroltam, de hogy még poén is volt benne. Tartok attól, hogy félerértettél: nem a dal műfaki megítélését neveztem csillagközi pornak, hanema felsoroltakat.
Hátbadöfés: Arany J féli az általa elmondott történetekkel, félig irodalomtörténetté lett életével, mint a többi romatikikus (közvetlen előtti és utáni) alkotó olyan mítoszféle lett, olyasmi funkciót tölt be.
Amiként Hitler működésének is ilyesmi eleme volt, hogy a német háborús vereséget a belső árulás, a hátbadöfés okozta. Ezt a hiedelmet, ápolta növelte… Elég naggyá, egy darabig elég nagy sikerrel.
Amiként a bulváthírek szereplői is igyekeznek saját életük jelentéktelen történéseinek jelentést, jelentőséget tulajdonítani. A semmit valamiként felmutatni.
október 19, 2008 @ 11:33 du. • válasz erre
Válasz Lux Erik hozzászólására (#10):
Rendben, félreértettem.
A hátbadöfés kifejtését köszönöm.
A legérdekesebb felvetésedről viszont kérdezném, “mintha a romantikával a fantáziák megvalósításról a a fantáziák kommunikálására tolódnék át a hangsúly.” , hogy mire is gondolsz, ha pontosítanád, köszönném.
október 19, 2008 @ 11:55 du. • válasz erre
Válasz Klára hozzászólására (#11):
Futó ötlet. Abból kiindulva, hogy az első, (valódi) mítikus korban emberfeletti, vagy olyan tetteket hajtottak végre a mítikus hősök, amelyek emberfelettivé stilizálódtak, míg a romatika körül a(z új “)mítoszok(”) megformálóinak általában meglehetősen kisszerű élete irodalomtörténetként alkot (némiképp mítikus, arra emlékeztető) egységet az általuk csak kitalált alakokkal/történetekkel.
október 20, 2008 @ 7:40 de. • válasz erre
Magas, vagy alacsony, értékes, vagy értéktelen, mindezek azt a hátborzongató kérdést vetik fel, hogy mi is a művészet? A fiatal Lukács, Németországban azzal kápráztatta el a bámész nyugat-európaiakat, hogy feletette a kérdést: “művészet pedig létezik, hogyan lehetséges?”. Sejtetni engedte, hogy ő tudja. A kísérlet- ismert módon - Gottfried Keller és a szocialista realizmus dicséretével vallott kudarcot. A művészetfilozófia - mint rendszeres tudomány - kísérlete Hegel munkásságával ér véget, lehet őt szidni, lehet - sokszor kell is - nem egyetérteni vele - ő legalább megpróbálta. Mondandója a híres-hírhedt “művészet vége” kijelentésbe torkollik, amit azóta, lelkes exegéták, sokféleképpen magyaráztak. Elnézve mindazt, amit napjaink produkál “művészet” címszó alatt, hajlok arra, hogy - legalábbis korunkat illetően - igaza volt. Hegelnek egyébként is bosszantó tulajdonsága, hogy eszmefuttatásai végén felteszi a kérdést “de hát művészet -e ez egyáltalán?” majd nem válaszol rá. Ami utána következik, a romantika zseni-kultusza, majd a dekadencia, a rossz nihilista dicsőítése - mind-mind - megválaszolatlan kérdéseket vet fel. Elég csak Lautreamont Maldoror énekeire gondolni. A kínzó kérdés úgy szól, miért érzünk esztétikai gyönyörűséget valami láttán-olvastán, ami egyértelműen a rosszat dicséri? miért nem hajítjuk el magunktól, miért nem tudjuk letenni? Az adható válaszok egyike az, hogy a művészet lényege nem abban rejlik, amit mond, hanem ahogyan mondja, közvetlenül hat az érzékeinkre, az intellektusunkra csak áttéteken keresztül, később. Ez azonban semmiképpen sem magyarázza az ízlés különbözőségét. Nem mennék most bele az “analitikus művészetfilozófia” szócséplésébe, véleményem szerint mindazon “elgondolkodtató” művészeti artefaktumok - Duchamp piszoárjától kezdve -a görcsös unalomtól túlérzékennyé vált elme önmaga szórakoztatására tett kísérletei, nagy adag sznobizmussal átitatva - a befogadó oldaláról. A “művész” oldaláról a dolog egyszerűbb, csupán a gondolattalan magamutogatásról, a pénzszerzés vágyáról és a valós művészethez szükséges fárasztó kitartás hiányáról van szó. A “művész” szó különben is - annyi máshoz hasonlóan - hihetetlen infláción ment keresztül. Musilnak van a “Tulajdonságok nélküli ember”-ben egy nagyszerű eszmefutatása erről, a zseniális versenyló kapcsán. Hiszen bármilyen bonyolultnak tűnő filozofémán keresztül is szemléljük a művészetet, az azért - lelkünk mélyén - okoz némi disszonanciát, hogy a U2-t és Mozartot egyként “művésznek” nevezzük. Egy fogalom alá vonva egyenlőnek tűnnének, márpedig, ha egyformák, akkor Mozart nyilvánvalóan hülye, hiszen mit pepecselt több tucat hangszer és szólam összhangzattanával, mikor három akkorddal, három percben, ugyanaz elérhető? Továbbá kénytelenek leszünk Galambos “Lagzi” Lajos opuszait is ide sorolni - mármint a “művészethez” - és ez már györgypéteri magasságokba emeli az esztétikát.
október 20, 2008 @ 9:19 de. • válasz erre
Egy ilyen bejegyzés után az ember azzal vigasztalja magát, hogy e mögött munka van. Rengeteg.
október 20, 2008 @ 9:48 de. • válasz erre
Válasz Aristo hozzászólására (#13):
Gottfried Kellert kedvelem.
) kontextusa adott egy-két ötletet (sőt, némi kedvet csinált a györgypéteri magasságból való szemlélet átgondolására 
). Mert ha onnan folytatjuk, ahol Te kezdted (Hegellel és a művészet végével), valóban: “Lagzi” Galambos Lajos ópuszai és Duchamp piszoárjai… Eléggé a végének tűnik valaminek. :-/ Különösen, ha ennek a halmaznak az elemének tekintjük akár Mozart műveit, akár (csak) egy (harmadosztályú) reneszánsz festő képét.
A zseni kultusz általad adott (vagy inkább összefoglalt
Ez számomra (gondolatmernetedtől ihletve) egyszerre mutathatja a művészet fogalom (majdnem) használhatatlanságát - és erejét. (Azt ugyan nem tudjuk megmondani, hogy mi (csak azt, hogy vége), de akár kóklerek is remekül megélnek belőle, ha komolyan - ha nem is veszik, de - csinálják.)
A “mi (a fene a művészet”?) megválaszolására most nem vállalkoznék (lévén a bejegyzés témája a Monarcihia, és nem szeretném, ha a kommentem a Dühöngőbe végezné
), viszont a zseni kultusszal számomra (talán aklaratlanul) azt sejteted, hogy (talán) annak pótlásaként alakult ki, ami hiányzott/hiányozni kezdett ahhoz, hogy a művészeti tevékenység folytatható legyen. (Nagyjából akkor, amikor Hegel arról kezdett beszélni, hogy vége, kész. Mármint a művészetnek.)
Ha így lenne, ahogy sejtem/sejteted, akkor Lautreamont Maldoror éneke is magyarázhatóbbá válik (mintegy a zseni kezével a művészetet kihúzni akaró Münchausen mocsaraként). Mert ha művészet az, amit zsenik hoznak létre, akkor meg a zsenialitás szorul, ha nem is magyarázatra, de némiképp (minél szigorúbb) meghatározására (különben ott tartunk, ahol: zseni az, aki piszoárt állít ki múzeumokban). A zseni az, aki különbözik, aki nem átlagos - és innen már csak egy fél lépés Lautreamont. (Én amúgy Baudelaire-t jobban kedvelem.) Hát… …hiretlenjében ilyesmiket gondolok a bejegyzésedben foglaltakról.