Gottfried Kellert kedvelem.
A zseni kultusz általad adott (vagy inkább összefoglalt ) kontextusa adott egy-két ötletet (sőt, némi kedvet csinált a györgypéteri magasságból való szemlélet átgondolására ). Mert ha onnan folytatjuk, ahol Te kezdted (Hegellel és a művészet végével), valóban: “Lagzi” Galambos Lajos ópuszai és Duchamp piszoárjai… Eléggé a végének tűnik valaminek. :-/ Különösen, ha ennek a halmaznak az elemének tekintjük akár Mozart műveit, akár (csak) egy (harmadosztályú) reneszánsz festő képét.
Ez számomra (gondolatmernetedtől ihletve) egyszerre mutathatja a művészet fogalom (majdnem) használhatatlanságát – és erejét. (Azt ugyan nem tudjuk megmondani, hogy mi (csak azt, hogy vége), de akár kóklerek is remekül megélnek belőle, ha komolyan – ha nem is veszik, de – csinálják.)

A “mi (a fene a művészet”?) megválaszolására most nem vállalkoznék (lévén a bejegyzés témája a Monarcihia, és nem szeretném, ha a kommentem a Dühöngőbe végezné ), viszont a zseni kultusszal számomra (talán aklaratlanul) azt sejteted, hogy (talán) annak pótlásaként alakult ki, ami hiányzott/hiányozni kezdett ahhoz, hogy a művészeti tevékenység folytatható legyen. (Nagyjából akkor, amikor Hegel arról kezdett beszélni, hogy vége, kész. Mármint a művészetnek.)

Ha így lenne, ahogy sejtem/sejteted, akkor Lautreamont Maldoror éneke is magyarázhatóbbá válik (mintegy a zseni kezével a művészetet kihúzni akaró Münchausen mocsaraként). Mert ha művészet az, amit zsenik hoznak létre, akkor meg a zsenialitás szorul, ha nem is magyarázatra, de némiképp (minél szigorúbb) meghatározására (különben ott tartunk, ahol: zseni az, aki piszoárt állít ki múzeumokban). A zseni az, aki különbözik, aki nem átlagos – és innen már csak egy fél lépés Lautreamont. (Én amúgy Baudelaire-t jobban kedvelem.) Hát… …hiretlenjében ilyesmiket gondolok a bejegyzésedben foglaltakról.

Futó ötlet. Abból kiindulva, hogy az első, (valódi) mítikus korban emberfeletti, vagy olyan tetteket hajtottak végre a mítikus hősök, amelyek emberfelettivé stilizálódtak, míg a romatika körül a(z új “)mítoszok(“) megformálóinak általában meglehetősen kisszerű élete irodalomtörténetként alkot (némiképp mítikus, arra emlékeztető) egységet az általuk csak kitalált alakokkal/történetekkel.

Arra vonatkozóan nekem nem tűntek érdekesnek, mert semmi különös nem jutott eszembe róla. Amúgy sem verebetr nem láttam, és ágyúm sincs. Adtál 1-2 ötletet.
Tandorit azt hiszem, túlbszéltük. Nekem a papné. Mindenható üstökösök?
Hogy meg tudjuk-e ítélni? Miért ne tudnánk? Tandori Neked tetszik, nekem kevésbé. Legfeljebb – elég valószínű – valamelyikünk téved. Az is meglep, hogy szerinted Tandori ellenében sorolétam fel, akiket felsoroltam, de hogy még poén is volt benne. Tartok attól, hogy félerértettél: nem a dal műfaki megítélését neveztem csillagközi pornak, hanema felsoroltakat.
Hátbadöfés: Arany J féli az általa elmondott történetekkel, félig irodalomtörténetté lett életével, mint a többi romatikikus (közvetlen előtti és utáni) alkotó olyan mítoszféle lett, olyasmi funkciót tölt be.
Amiként Hitler működésének is ilyesmi eleme volt, hogy a német háborús vereséget a belső árulás, a hátbadöfés okozta. Ezt a hiedelmet, ápolta növelte… Elég naggyá, egy darabig elég nagy sikerrel.
Amiként a bulváthírek szereplői is igyekeznek saját életük jelentéktelen történéseinek jelentést, jelentőséget tulajdonítani. A semmit valamiként felmutatni.

“mostani kultúra megnyilvánulásai” helyett a “kultúra mostani“, éppen “modern megnyilvánulásai“-t használnám inkább.
M(ajdenem m)inden tiszteltem az U2-é és Tandori Dezsőé, de nem látom még kristálytisztán azt az új paradigmát, amelyben Tandori csillaga (üstökösként) (nemhogy Rilke, de akár) Vajda Jánosé fölé emelkednék (és csóvájában ott ragyognék az U2 mellett mondjuk Jim Morrisoné, John Lennoné, Michael Jacksoné és mondjuk Madonnáé, miközben Mozarté, de akár Hugo Wolfé mondjuk csak a Tandorié alá hanyatló Goethe “csóvájában” ragyognék).
Aranyos ez a magas és (mély/populáris) a fene sem tudja, milyen kultúra megkülönböztetése; eddig használtam is, de nem biztos, hogy csakugyan új “csillagászatot” kell meghirdetni azért, mert a csillagok mellett olykor a csillagközi por is felvillan (sőt ragyog) (különösen olyankor, ha egy fekete lyuk épp elnyelni készül, és már veszettül pörgeti). (Mert és ráadásul a magas és mély kultúra megkülönböztetéséhez még csak nem is a röntgen, vagy rádiócsillagászat felfedezése vezetett, hanem az a véletlen, hogy egy csillagközi porfelhőt épp erre sodort a csillagközi szél).
Ha történétesen a Bruegel megörökítette egy szál dudásól álló “banda” számára a technika lehetővé tette volna, hogy több tízezres bulit tartson (tehát a “banda” egyik modern variánsát Horgas Eszternek hívják), nem biztos, hogy át kellene írni a zenetörténetet, noha valószínűleg némileg módosult volna, a zenészek, a bandatagok anyagi helyzetéről már nem is beszélve.

A romantikáig nagyjából egy isten fogalom (ezt megelőzően egy istennév) állt a kultúra centrumában. Mostanság mintha valóban nem így lenne, de nem vagyok benne biztos, hogy némileg hasonlatosan ahhoz, ahogy az istennevek rögzülését félistenek, mítikus hősök(ről szóló történetek) kísérték, a romantika óta nem valami hasonló ismétlődik, persze megfelelő változtatással.
Az új mítosz( inkább csak kíséletek) hősei részben és manapság bulvárként igyekeznek éppen megszerzett hírnevüket tartósítani. Ezt megelőzően, de ezekkel össze is mosódva maguk is mítoszokat gyártottak és éltettek; például hátbadöfés elméletként.
Még hamarabb pedig hol édesanyjuktól a párás ablaküvegen tanulva a betűvetést a Toldiként, Szondi két apródjaként éledő mítoszt tanulták éleszteni, vagy épp együk kezükben kedvesük szendergő kebelével rohantak vérükkel írni egy másik új mítosz, a szabadságharcok történetének legújabb fejezetét. stb. stb. – de ez éppen csak eszembe jutott, és Aristótól rövidesen megtudjuk, hogy egészen másként fest a dolog.

Ha már Aristo hallgat, még azt is megkockáztatom hogy – nyilván nem Afrikában, és nem a Távol-Keleten, de – mintha a romantikával a fantáziák megvalósításról a a fantáziák kommunikálására tolódnék át a hangsúly.

Egyszerűen megtetszett egy kifejezés, azon gondolkodtam. Kétségtelenül hangosan.