A blog egyik olvasójától kaptam közlésre az alábbiakat.

Egy banális történet…

Szereplők:
Német Lajos,
Német Lajosné,
Gyermekeik: Rudolf
Júlia
Frau Braun, nevelőnő
Hermine Novak, nevelőnő,
Horváth Ilonka, alias Ilonka, cselédlány
És még mások.
Helyszín: Csorna, Pázmány utca 32
Idő: 1929 – 1944 és ma, 2005.

A ház. 5 szoba, nagy előszoba, abból nyílik egy vendégszoba, a konyha, beljebb a hall, ebédlő, majd a gyerekszoba és a szülők hálószobája Kettő között a fürdőszoba, ahol mindig takarékoskodni kell a vízzel, mivel, ha nem jön a Pista, aki a padláson levő tartályt telepumpálja, nem lehet fürödni. Olykor én is segítettem a vizet egy kézi pumpával pumpálni, talán szántam a Pistát ,nehéz munka, apám pedig elég gazdag ahhoz, hogy az elektromos szivattyú helyett a kézi erőt alkalmazza .A ház egyéb részei időszakosan kaptak szerepet életemben ,például a pince, amikor a talajvíz elöntötte és egy teknőben csónakáztunk húgocskámmal, máig felejthetetlen élményt hagyva .A padlás: ahol a tetőszerkezetet tartó gerendák közt játszottunk és ahol meg lehetett nézni a víz tartályt .
Míg kisebbek voltunk Frau Braun vigyázott ránk, emlékeim szerint nem igazán kedveltem, talán, mivel elég csúnya volt és ez nem mindegy egy gyereknek. Őt váltotta fel Hermine Novak, 4 évig volt nálunk, nyáron hazautazott Graz-ba ,de családtagként élt velünk .Őróla később.
A konyha.
Kiskorom óta kedvenc érdeklődési területem ,eleinte csak a torkoskodási lehetőség, később a segítő készség okán és még mosogatni is szívesen segítettem, ha éppen volt elég víz…….Anyám és Ilonka főztek, begyújtottak a sparhelt-be /így mondták szakszerűen/, jó volt nézni, bontották a libát, csirkét én pedig tanulmányoztam az anatómiát .A konyha asztallal szemben ott a falvédő: „Az én konyhám azért fényes,
Mert az uram nagyon kényes!”
Kár, nagy kár, hogy a falvédőn látható hímzést már nem tudom megmutatni.
Ilonka, a cselédlány. Ilonkát nagyon szerettem, Horváth Ilonka, Rábapordány-ból. Fiatal falusi huszonéves parasztlány ,velünk élt, volt külön szobája, főzött, takarított, behozta az ebédet mikor csengettünk, anyám megmondta, mit ehet meg és mennyit, kivitte a tálakat, mosogatott és minden vasárnap délután 4 – 7 ig kimenője is volt. Nem volt magánélete,velünk élt, lakott, akkoriban a teljes „ellátás” és némi fizetség már karriernek számított .De a szerelem őt is utol érte Egy helybéli legény ,véletlenül Ő is Pista, kezdett neki udvarolni, nyáron, vasárnaponként találkoztak. Egy nyári meleg vasárnapon, éppen kishúgommal sétálgattunk a házunktól nem messzi mezőn, láttuk az Ilonkát és Pistát, egymást átölelve sétáltak messze a búzatáblák közt, amolyan igazi magyar tájképben, ahogy versekben és népdalokban is meg van énekelve ,kék ég, bárányfelhők, madarak, aztán azt látom, hogy Ilonka lefekszik a búzatáblában és Pista is….. Ez némi gondot és féltékenység-érzést okozott nekem, okkal, mivel Ilonka nemsokára egy törvénytelen kislányt szült, Elvirát. A Pista nem vette feleségül , talán nem volt mire megnősülnie .Elvirát Rábapordányban nevelték a nagyszülők, Ilonka tovább szolgált nálunk, néha azért hazament ,olykor el is hozta hozzánk. Egy kép: Elvira, szép kicsi lány, olyan 2-3 éves forma üldögél nálunk a konyha asztalon. Hangot hallok: Elvira megszólal:” fingtam”. Kérdem kinek: ”Neked” válaszol.
Hol vagy most Elvira : mi lett a sorsod? Anyád a háború után nem sokkal meghalt, fiatalon, TBC-s lett, mindig is nagyon sovány volt és csontig lefogyott Mikor hazajöttem a lágerekből, meglátogattam Beledben, ez egy község nem messze Csornától, ott élt már betegen, átöleltem, megcsókoltam, fehér volt mint a fal, feküdt egy ágyban, fehér hálóingben, azóta a fehér szín nekem Ilonkát jelent .Ilonka átadott egy arany zsebórát, amit Apám megőrzésre hagyott nála, Ő megőrizte és visszaadta. Ő, a beteg, a szegény, Beledben van eltemetve.
Hermine Novak .A klasszikus nevelőnő. Szüleim úgy gondolták, jobb két anyanyelv mint egy, tehát osztrák nevelőnőt adtak mellénk, vele csak németül lehetett beszélni, ennek aztán később is nagy hasznát vettem .Mikor Magdeburgban WC-re kellett mennem, a minket felügyelő Wehrmacht katonának kifogástalan németséggel tudtam mondani” Herr Wacht, ich möchte auf Abort gehen”, és mehettem .No lám, a bölcs előre látás. Hermine csodás nő volt, készített fa-vonatot, megtanított a lombfűrésszel bánni ,épített babaházat, gyufás skatulyákból és színes papírból kis házakat ,templomot, egész kis falut, minden játékunk vele készült, nem is emlékszem másra.1939-ben hazament ,az Anschluss után nem maradhatott ,néhány levélváltás után a kapcsolat megszakadt, mi pedig nemsokára, engem kivéve „por és hamu” lettünk.
Kovács Terézia .Teri. Terike.
Szemben velünk, amolyan igazi nádfedeles házban élt Kovács kisbíró .Az Ő feladata volt kidobolni a községben, ha valami közérdekű hirdetményt kellett a lakosság tudomására juttatni .Felvette hivatalos „sildes” sapkáját: „Közhírré tétetik, hogy ez év április 7-én nagyvásár és marhavásár lesz a főtéren. A vásár reggel 7-től déli 12 óráig tart .” Rendes parasztember, felesége nagyhangú asszony. Terike a húgom barátnője, afféle szomszéd-ismeretség, velem egykorú szép magas lány .Sokszor járt nálunk, mi is gyakran átmentünk ,kaptunk falusi házi zsíros kenyeret, kovászos uborkával. Terike inkább estefele jött át, nyári estéken ültünk a ház előtt, még nem volt nyári időszámítás, korábban sötétedett, átölelve egymást néztük a csillagokat és beszélgettünk .Aztán megszólalt a hang:” :”Terike, Terikeeeeeeeee!, kilenc óra, gyere haza!” Hazament .Ez is elmúlt. A 70-es évek közepe táján kapok egy levelet Tőle, valahogy így :”Kedves Rudi, itt fekszem az onkológián, emlékszel még rám? Látogass meg, ha tudsz.” Meglátogattam ,megörültünk egymásnak ,akkor elmesélte, hogy férjnél van, gyerekei vannak, 30 évig nem találkoztunk mégis rögtön megismertem .Egészen a legutóbbi időkig nem tudtam, mi lett vele, csak ez évben mondta el egy csornai lakos aki ismerte, hogy már 20 éve halott.
És a ház?
Már nem Pázmány utca 32, hanem Köztársaság út 12.De nem is az a ház .Kettőbe lett választva, egyik fele az evangélikus paplak, másik felében az utolsó és egyetlen csornai zsidó család lakik. A ház elhanyagolt, szegénység uralja, a lépcsőfeljáró megroggyant, a szobák némelyikében a 60 éves hengerelt festés látható, sehol semmi a hajdan volt miliőből. 13 perzsaszőnyeg, köztük egy bokhara, egy fatőkés barna zongora, faragott ebédlőbútor, vitrin, ezüstök, biedermeier székek és asztal a hallban, festett bútorok a gyerekszobában ,egy „Hena”-kályha, máriaüveggel, mind-mind elhordták .A ház előtti zöld kerítés sem a régi ,valamikor ott futott körbe-körbe örömében a Bobi, a puli, mikor Pápáról hazajöttem, akit aztán egy szovjet tank gázolt véletlenül halálra. A ház előtt, a járdán játszottam agyag golyókkal, „glütyüztünk” ahogy akkoriban mondták, a szomszéd gyerekekkel. Tavasszal éreztük a föld szagát. Most be van aszfaltozva.
Nemrég otthon voltam .Gondoltam, találkozom e még ismerőssel? De hát kivel?A Czindner-borbéllyal, aki a hajamat nyírta kézi hajnyíróval? Lehetetlen. Talán a Szethaler Pubival, kinek apja csont-szipkákat gyártott és be kellett vonulnia a Volksbundba? Apám eltiltott tőle, pedig jó barátok voltunk. Talán a Gergely Ágival ,aki rokonainál sokszor nyaralt Csornán és aki azóta is meséket ír? A gyerekekkel, kikkel Jobaházán strandoltunk? Hisz már a strand sincs meg, nemhogy a gyerekek.
Hová lettek a szipkák? Apám még sodrott cigarettát szívott purzicsán dohányból, sokszor én töltöttem a papírhüvelyeket később szopókás Mirjamot. Van aki emlékszik erre a márkára?
Minden és mindenki elmúlt De én még itt vagyok.

2005. 05. 30.

szombat, május 28, 2011 @ 12:00 de., Csepeli György bejegyzései. • RSS 2.0 feed. • Hozzászólás • trackback