Orvosok, betegek
Különös, hogy amikor egészségesek vagyunk, egyéniségünk, különösségeink érintetlenül és kétségbevonhatatlanul uralják rólunk alkotott benyomást. Ha csak nem az előítéletek prizmáján keresztül néz valaki bennünket, eszébe sem jut, hogy éppen olyanok vagyunk mint a többiek. Németh László helyesen mondta, hogy Isten összetöri születésünk után az öntőformánkat. Ha viszont megbetegedünk, s orvos szeme elé kerülünk, oda az egyéniség, oda az észak, fok, titok idegenség. Egyszerű demonstrációjává válunk egy hajdan megtanult tankönyvi anyagnak, s szerencsések vagyunk, ha ép bőrrel megússzuk a találkozást. Persze nincs választásunk. Pedig kellene, hogy legyen, hiszen a betegségnek is annyi arca van, mint ahány beteg van, s ha csak az általánost látja meg az orvos a betegben, akkor vége van. De hova lesz az orvos egyénisége, személyisége? Hogyan képes kiirtani magából minden emberi érzést, kíváncsiságot? Miként lesz belőle temetői szolga, aki csak arra ügyel, hogy a gyertya ne gyújtsa fel a gyászolókat, s a koporsó le ne essen a szarkofágról? Miként dehumanizálódott a legemberibb foglalkozás?
A nem regisztrált email címről küldött kommentek csak jóváhagyás után jelennek meg (vagy átkerülhetnek a Dühöngőbe). A késedelmes megjelenésért a nem regisztrált látogatók elnézését kéri a szerkesztő. A regisztráció elfogadását (illetve visszaadását) csak első alkalommal a kommentekben “regisztrált” felirattal jelzem.
A kommneteknél a dátum mellett “válasz erre” link található
november 13, 2008 @ 10:22 de. • válasz erre
Ha ez így megy tovább, el kell mélyedjek az egészségügybe. Kevés az tapasztalatom. A rokonok, meg a háziorvos évente egyszer kevés. A rokonok, egyébként bennem még az úgy, ahogy egészséges rokont látják, nekik én még szabadidős program vagyok. Jutka doktornőnek meg az egyszerű eset, akit örömmel fogad. Három-négy percet adminisztrálnak, majd megméri a vérnyomásomat és elküld laborra. Még két perc. Igazából semmit nem akar, legfeljebb azt, hogy menjek már. Tulajdonképpen én is. Pedig jóban vagyunk. Közel negyven éve ismerjük egymást. Ő semmit se változott. Filigrán, kedves és rohan. A betegek közé, a gyertyák közé, ahova majd követjük, ha be nem előzzük.
És itt jön az elmélyedés hiánya. A reform, hogyan oldaná fel az én szorongásaimat, Jutka doktornő kényszereit? Nyilván meg van rá a válasz, csak engem került el. A vérnyomásom viszont a várakozásokkal ellentétben még jó.
november 13, 2008 @ 11:58 de. • válasz erre
Talán nem a legemberibb foglalkozás, és talán nem(csak) dehumanizálódott. Talán a varázslók (és képzeteik) humanizálódtak orvossá (orvosivá).
Talán az amit a bejegyzés okkal az emberi érzés és kiváncsiság hiányának nevez, az nem(csak) az orvos dehumanizálódásának következménye, hanem a (nem emberi/nemcsak emberekkel érintkező) varázsló (pszichológiai) maradványa.
Talán az orvoslás varázsló/emberfölötti/istenekkel, de legalább a nem látható, és némileg titokzatos erőkkal kapcsolatban álló maradvány/tudattalan jelentését/konnotáciját mutathatja az is, hogy amiként az orvos-beteg viszony a lehető legfeudálisabb, sőt az orvos-orvos viszony is inkább feudalizmus előtti módon archaikusan családi (zsarnok/mindenható apához fűződő) minta mentén szerveződik, úgy ez a bejegyzés a legkommentálatlqanabb.
Ki ért az isnetekkel kapcsolatban állókhoz? :-/
november 13, 2008 @ 4:13 du. • válasz erre
Jaj nekem, úgy tűnik saját tapasztalatokat leszek kénytelen gyűjteni erről a viszonyról a közeljövőben.
Egyfelől megfogadtam, ha hálapénzre fog utalni, célozni az orvos, én följelentem.
A “Hogyan képes kiirtani magából minden emberi érzést, kíváncsiságot?” kérdésre reagálva: ha nem lenne képes, abba őrülne bele.
november 15, 2008 @ 5:31 du. • válasz erre
A modern orvoslás körül levő tudományágak elképesztő fejlődése beláthatatlan a laikusok számára. Talán az orvosok konkrét tudása sem elegendő a legújabb gyógyszerek mögött álló kémiai, biológiai , egyéb fejlesztések gyors abszolválására. Az orvosok maguk is frusztráltak (egyéb számos ok miatt is) s a egyre inkább hagyatkoznak a protokolokra. (Talán kötelező is.) A fejlettebb országokban (gondolom) az előírt gyógyítási minták mögött közvetlenül áll a kutatás, a gyorsan reagáló gyógyszeripar.
Nálunk nehezebb (talán) ezeket a visszacsatolásokat folytonosan aktualizálni, valójában csak adaptálásra kényszerülnek a hazai orvoslás szereplői.Természetesen megértik a gyógyszerek hatásmechanizmusát, de a specializálódottság miatt, talán egyre nehezebb diagnosztizálni, s felismerni azt a nem mindennapi kórképet, amire az új gyógyszert kifejlesztették, vagy nehezebb dönteni, az ismert betegségben miért és melyiket alkalmzzák. Újabban az előírások között az is szerepel, hogy mindig az olcsóbb gyógyszert kötelesek felírni, ha két gyógyszernek ugyanaz a hatásmechanizmusa. (De mikor egyezik meg ez tökéletesen?)
Az orvosok azt élik át, hogy hiába a tudományosság megnövekedett aránya ezen a területen, az orvoslás maga nem egzakt tudomány. Nagyszámú tapasztalat összegzése, s az abból való valószínűség következtetésére hagyatkoznak, a protokolok működtetése során, de nagy a felelősségük, hogy az éppen eléjük kerülő páciens diagnózisára a megfelelő előírásokat alkalmazzák, s gyakran ez sem vezet sikerre, mert éppen az egyes emberek gyakran az átlagtól eltérő kórképeket produkálnak.
Az egyik barátnőm, aki kórházi orvos, éppen tegnap mesélte, hogy egy kongresszuson soha nem tapasztalta még ilyen mértékben, hogy az orvosok maguknak hozott uzsonnáikat ették, szóval ők is lefelé csúsznak, nem nagyon gazdagodnak.
november 15, 2008 @ 11:06 du. • válasz erre
Éppen beteg vagyok-voltam, emiatt nem írtam. Remélem hétfőig talpra állok. Van egy (rém)álmom a Szociális Népköztársaságról, azt írom majd meg.
november 16, 2008 @ 12:22 de. • válasz erre
Válasz Csepeli György hozzászólására (#5):
Jobbulást!
november 16, 2008 @ 7:36 de. • válasz erre
Az orvoslásban, az orvostudományban a modern kor embere személyesen találkozhat Istenével – a tudománnyal, mely, a média tálalásban, a halottakat is talpra állítja. Személyesen találkozhat és személyesen élheti át, hogy ez az Isten mennyire esendő. A tetejében olyan szituációban, mikor számára a legfontosabb, hiszen a saját drága egészségéről, sőt akár az életéről van szó. Itt – in regione umbrae mortis – világossá válnak számára tévedései és máris javasasszonyok, füvesemberek, sámánok és homeopaták karjai közé veti magát. Még talán templomba is elmegy, bár azt kevésbé, pedig talán többet segítene – lelkileg mindenképpen – mint a telefonos távgyógyító. Nem szereti azonban az olyan hitet, amelyik kér is és nem csak – igaz pénzért – ad. Meg azután, ha az egyik Isten megbukott, miért ne segítene a másik?
A biológia tudománya – minden nagyképű melldöngetés ellenére – gyermekcipőben jár. “Nincs orvostudomány, orvosi tapasztalat van” – mondta egy neves belgyógyász professzor. Az orvoslás – minden máshoz hasonlóan – a szabadpiaci fundamentalisták kezére kerül, akik, durcás gyerekhez hasonlóan, csakazértis további liberalizációért, privatizációért és ki tudja még milyen “izációért” kiáltanak, az elmúlt és eljövendő hónapok fényében egyre érthetetlenebbül. Engem fiatalkori barátaimra emlékeztetnek, akik a bukott szocializmus oszló teteme fölött Marx és Lenin eszméihez való visszatérést hirdették – szintén csakazértis – s voltak a rendszer baloldali bírálói. Most ők a szabadpiac leglelkesebb hívei, de attitűdjük mit sem változott. Az orvoslás költségei hihetetlen ütemben növekednek és nem az orvosi jövedelmek, vagy a hálapénz miatt, hanem a gyógyszergyártók és az orvosi műszerek gyártóinak ezer százalékos haszna miatt, akik olyan triviális vegyületeket, mint a szalicilsav, melyet bárki, filléres alapanyagokból, otthon is összekeverhet, súlyos ezrekért adnak. (Tudom, mert jó a másnaposság ellen) Persze senki sem keveri össze otthon, hiszen a modern ember, bár tiszteli, sőt imádja a tudományt – nem tanulja. “Életünket és vérünket, – de zabot nem adunk!” A tudomány templomainak árnyékában kialakuló kvázi írástudatlanság az oka annak, hogy szinte bármi eladható a “tudományosság” látszatával, az istenadta nép megveszi. Ijesztgetni is nagyszerűen lehet őket. Koleszterinnel, UV sugárzással, madárinfluenzával, egyebekkel. Persze mindezt azért, hogy megvegyenek és megegyenek mindenféle vackot, ami – a halkszavú, valódi tudomány szerint – sokkal többet árt, mint használ.
Persze annak, akinek sok pénze van természetes, hogy örökéletű lesz, hiszen birtokában van a kor szent Grálja – a pénz. Kétségtelen, hogy “jobb” egyágyas szobában, szinestévével és masszőrrel meghalni, minden bizonnyal. Fura, hogy a piacosítás felszentelt lovagjai, a saját elesettségük és kiszolgáltatottságuk láttán sem gondolkodnak el azon – mind ide jutunk, csak lesz aki itt sem tud fizetni. A piaci liberalizmus a gazdag fiatalok ideológiája, meg azoké akik nem vették észre, hogy megöregedtek, akik nem tudják és nem is hiszik el, hogy a rövid “boldog” időszakért mivel és mennyit kell fizetni.
Az orvosokat meg az egészségügyet (Istenem micsoda szó! “egészség” és “ügy” – boldogság a bíróságon) persze lehet szidni. Egy bukott Isten papjai aligha népszerűek. Az orvosi szakmában továbbra is óriási szerepe van az intuíciónak és azzal nem vagyunk egyformán ellátva, vannak tehát jó és rossz orvosok, amiképpen jó és rossz költők és hadvezérek. Most mikor az orvosi egyetemeken pótfelvételiket hirdetnek és a felsőoktatási “reform” nagyobb dicsőségére, kémia hármassal be lehet jutni – ha van pénzed kettessel is – semmi jó nem várható. Én már gyűjtöm a gyógyfüveket…
november 16, 2008 @ 10:21 de. • válasz erre
Esztelen viszonyok között a szereplők is esztelenül viselkednek.
Nemrég még virtuális betegek voltunk, azaz papíron kórházi ellátást kaptunk gyógyultunk után is, nők heréit távolították el, miközben férfiak szültek a drága kórházi ágyon – s aki rendet teremtett volna, virtuálisból valódi viszonyokat teremtve – majdhogynem bolonddá nyilvánították.
Na ja, ennek van hagyománya, miképpen az “Anyák megmentője”, Semmelweis is bolondok házában végezte – ránk hagyva két dolgot is: moss kezet, ha szülést vezetsz le és nem illik egy germán hagyományú társaságból “kilógni” a kézmosással.
De csak e két dolog közül választhatunk? Mosni vagy nem mosni (kezet) – ez itt a kérdés?
Amúgy a Szociális Népköztársaság csakis akkor születhet meg, ha Csepeli György nem megy orvoshoz. Mert ha igen, akkor az ideának annyi.
Amúgy gyógyulást kívánok, remélem csak könnyű nátha, virtuális méhnyakrákkal!
november 16, 2008 @ 12:49 du. • válasz erre
Jobbulást kívánok.
november 16, 2008 @ 3:34 du. • válasz erre
Válasz Aristo hozzászólására (#7):
Szinte egyetértünk (ami elég ijesztő
). Annyit változtatnék, hogy sajátomnak teklinthessem a szöveged, hogy (szerintem) “az orvostudományban a modern kor embere személyesen” nem “Istenével – a tudománnyal“, hanem Istenének (vagy Istennek – ebben bizonytalan vagyok) mai, tudományos aspektusáv (abban ismét egyetértünk, hogy:) “találkozhat“.
november 16, 2008 @ 7:36 du. • válasz erre
Az az elmélet, ami azt a tényt bizonyítja, hogy beteg –orvos interakciójában elvész mindkét félből maga a humánum, sajnos súlyos tapasztalatokon alapul. A beteg a saját betegsége által az orvos kiszolgáltatottja, az orvos pedig a mindenkori gyógyításra felesküdött lelkiismeretéé. Az orvos a gyógyító, az ember földi mindenhatósága, az emberek fejében alap paradigma szinte szakrális orvoskultuszt teremtetett, elvárják, ha valaki ezt tanulta, az tűntesse el a betegséget. Azonban ebben a minden szempontból hanyatló világunkban egyre bonyolultabb variánsú betegségek generálódnak, s mindig újak, és bármennyire van egyenes arányosságban a kor haladtával az orvostudomány fejlődése, még a régi korokhoz is képest, sajnos sok még a kihívás, aminek egyre nehezebb megfelelni pénz, eszközök, kísérletek létrejötte anyagi fedezet híján. Az orvos vállát e személytelenségre késztető terhe egyre jobban húzza. Az orvoslás ideológiája megköveteli ugyan a teljes objektivitásra fókuszálást, ám az egyén személyisége lépten -nyomon megjelenik magában a kórképben, szinte lehetetlen csak és kizárólagosan a betegségre figyelni, az ember személyétől függetlenítve. Hogy napjainkban miért vált mégis oly személytelenné ez a talán legemberibb hivatás? Nem vált annyira azzá. A szakemberekből van kihaló félben a gyógyításra késztető elhivatottság, a betegekből ezáltal az orvosba vetett hitük, mégpedig a világ egyre romlandóbbá váló embertelen mivolta végett.
november 17, 2008 @ 6:25 du. • válasz erre
Kedves Lobo! Frenetikus humorod van. Már emiatt megéri ezt a blogot vezetni. Örömmel jelentem, hogy meggyógyítottam magam, de a család egyes tagjai még betegek. Kedden szám-témával jövök.