Politikai egyszeregy
Nem kell túlzottan benne lenni a politikában ahhoz, hogy elfogadjuk Carl Schmitt meghatározását a politikáról, miszerint az nem más, mint a barát és az ellenség megkülönböztetése. A barátom ellensége az ellenségem, az ellenségem barátja szintén az, s az ellenségem ellensége a barátom. Ez az egyszeregy. De mi van akkor, hogy ha az ellenségem ellensége nekem is ellenségem? Ebben az esetben valamelyikből barátot kell csinálnom, különben megőrülök, s nem lesz mit mondanom követőimnek. Az ellenségek ki is békülhetnek, hiszen rám is vonatkozik az egyszeregy. Ez esetben ők barátok lesznek, s én leszek az ellenségük, kiknek gyűlöletében egymásra találnak. Schmitt mit sem mond a barát-ellenség mező dinamikájáról, melynek kezeléséhez már nem elég az egyszeregy.
A bejegyzéshez nem regisztrált emailcímről küldött kommentek csak jóváhagyás után jelennek meg (vagy átkerülhetnek a Dühöngőbe). A késedelmes megjelenésért elnézésüket kéri a szerkesztő.
szeptember 9, 2008 @ 11:04 de. • válasz erre
A kétszer kettővel a nagy igazságokat szoktuk jelölni. Az egyszereggyel az egyszerű dolgokat. Megyünk visszafele. Jönni fog a nullaszor nulla. Ez könnyen lehet, hogy egy itt nem említett kis nemzet politikai osztályának a fejlődéshez való hozzájárulását lesz hivatva jelölni.
***
Gratulálok ezt már csak használni kell!:)
szeptember 9, 2008 @ 10:38 du. • válasz erre
A modern politika nem az uralkodó és az alattvaló, nem a barát és az ellenség, hanem az ellenfelek valamint a képviselő és képviselt (Bourdieu 1988) viszonyára épül, ezért kulcskategóriái a versengés és a közvélemény, legitimációs kulcsintézménye pedig a választás. Ha tehát megjelenik „benne” az ellenségtematizáció, akkor ez két dolgot jelent: a másik vagy kívül van a politikán, vagy ki akarják őt onnan szorítani.
szeptember 10, 2008 @ 3:26 de. • válasz erre
Malvinának: vagy azt, hogy Bourdieunek ebben sincs egészen igaza, vagy azt, hogy jelenleg még nincsenek a politikának olyan univerzális szabályai, amilyenek az USA-tól kezdve, Franciaországon át, Oroszországon keresztül, Iránig (és azon is túl, egészen az Óperenciás tengerig) érvényesek, és érvényesíthetőek lennének (ha pedig univerzálisnak vélt szabályok érvényesítésére teszünk kisérletet, ott vagyunk, ahol a palesztínok és Irak szakad, és így tovább, és így tovább. Tehát ha mégis vannak, akkor azok leírásához – esetleg – Carl Schmitt közelebb járt, mint az Ön által némileg okkal propagált, és – egyébként általam is kedvelt – szerző).
szeptember 10, 2008 @ 10:39 de. • válasz erre
Az ellenség retorikai konstrukciója a modern politika kardinális kérdése, retorikai konstrukción értve a politika diszkurzív valóságának adott módját, a szereplők által egy közös beszédfolyamban „kitermelt” tagolt politikai világ konkrét formáját. A polgári demokráciákban a származási elv már nem legitim konstitutív tényezője a politikai életnek, hiszen elvileg minden állampolgár egyenlő politikai jogokkal rendelkezik. Ilyen körülmények között nem a faj, a vallás, a nemzetiség, az iskolázottság, a nem vagy a vagyon jelöli ki egy politikai közösség határait, hanem a politikai ellenség retorikai konstrukciója, amelynek ezért nem a barát a rivális fogalma, mint ezt Carl Schmitt gondolta (Schmitt 1996), hanem az ellenfél, aki a politika teljes jogú, bár rivális résztvevője. A politikai ellenség retorikai konstrukcióit négy alapvető vonás jellemzi: világképét a káosz és a kozmosz ősi toposza szervezi, az ellenség megnevezése közvetett módon történik, típusai az ártó szándék fokozatai szerint rendeződnek el, és végül, stílusát a demagógia uralja.annak, aki politikai ellenségről beszél – legyen az ellenség valóságos hódító vagy kellemetlen rivális –, annak gondolkodását egy bipoláris világkép uralja; egyik oldalon a tökéletesen jó, a másik oldalon a tökéletesen rossz világ és képviselői. Nem akar, nem is tud, de nem is kell differenciálni. Az ellenséggel szemben nem megértésre van szükség, hanem védekezésre és támadásra, az erők összefogására, hogy meg lehessen őt semmisíteni, de legalábbis távol lehessen tartani a közösségtől.
Aztán, hogy ez az Óperenciás tenger környéki társadalmakra, politikai rendszerekre mennyire lehet igaz, azt valóban nem tudom. De ha jól dekódoltam, itt és most az indító poszt a modernitás politikájáról gondolkodik, melynek univerzálisnak vélt vagy valós szabályainak leírásához Ön szerint Carl Schmitt, én szerintem pedig Bourdieu jár közelebb.
szeptember 10, 2008 @ 11:59 de. • válasz erre
Válasz Malvina hozzászólására (#4): Malvinának (4): számomra – számtalan másik mellett – épp az általam már említett Irán, és a plasztínok példája (de nyugodtan kiegészíthetjük szinte egész, főként közép Afrikával) azt valószínűsíti, hogy és az Óperenciás tengerhez közeldve, a polgári társadalmaktól (nem a demokráciától!) távolodva az Ön által preferálthoz hasonló felfogás katasztrofális következményekkel jár, és a politikában nincs itt, és ott. Más szavakkal: egy ország bel-, és külpolitikája – amint az eltérő képességü és felfogású törénészek meglehetősen egységesen tanítják – nem választható szét.
) határa maximumm 9 szempontnál húzódik, de négy-öt fölött (már mindinkább kaotikussá válik, mert) a tévedés valószínűsége szignifisánsan nő.
Sejtésem szerint a “politikai ellenség retorikai konstrukcióit” korántsem véletlenül jellemzi, hogy “világképét a káosz és a kozmosz ősi toposza szervezi”, ezek, illetve ezek szinonímái (és főként etimológiai-logikai előzményei – így Isten -, illetve derivátumai) – ismét csak sejtésem szerint – gondolkodásunk olyan alapkategóriái, amelyek (vagy etimológiai, illetve logikai előzményei, vagy derivátumai) nélkül nincs gondolkodás (csak ezektől tudattalanul meghatározott) hablatyolás.
Ennek megfelelően felfogásom szerint a dualitás szintén antropológiai adottságunk (ennek egyik variánssa a káosz/kozmosz). Ami (a dualitás vssiaeshet a kaotikus össze-visszaságba (hablatyolsába is), és hármassággá és bővülhet, aztán négyességgé, és így – de nem sokkal -tovább. Azért nem sokkal, mert elménk teljesítő képességégének (isteni
Ön úgy gondolkozik, ahogy, én valahogy úgy, ahogy föntebb leírtam. Nem kívánom meggyőzni, és hittérítésre sincs igényem. (ha kikopizza a megkezdett kommentjét, és folytatja, azt, amit kikopzik, törlöm, hogy rend legyen a blogon, és ne kaotikus összevisszaság.
A sajt kommentem azért vettem ki, hogy felhívhassam a figyelmüket az időközben elkészült (a kommentek dátuma mellett található “válasz erre” linkre, kérem használják, az Önét Mlavina pedig ehhez az áthelyezéshez igazítottam, azaz, szintén áthelyeztem.
szeptember 10, 2008 @ 12:12 du. • válasz erre
Válasz Lux Erik hozzászólására (#5): Ez viszont nem katasztrofális, ez önmagáért beszél:
“a politikában nincs itt, és ott, ”
“jelenleg még nincsenek a politikának olyan univerzális szabályai, amilyenek az USA-tól kezdve, Franciaországon át, Oroszországon keresztül, Iránig (és azon is túl, egészen az Óperenciás tengerig) érvényesek, és érvényesíthetőek lennének”
szeptember 10, 2008 @ 12:15 du. • válasz erre
Válasz Malvina hozzászólására (#6): lévén az Ön által idézett mondatom így folytatódik: …Óperenciás tengerig) érvényesek, és érvényesíthetőek lennének (ha pedig univerzálisnak vélt szabályok érvényesítésére teszünk kisérletet, ott vagyunk, ahol a palesztínok és Irak szakad, és így tovább, és így tovább. Tehát ha mégis vannak, akkor azok leírásához – esetleg – Carl Schmitt közelebb járt, mint az Ön által némileg okkal propagált, és – egyébként általam is kedvelt – szerző).” (Kiemelés tőlem: LE)
Röviden: nem úgy van, ahogy Carl Schmitt mondja, de Bourdieu nem az igazsághoz közelíti, hanem egy (jóval nagyobb) hülyeséggel helyettesíti Carl Schmitt vélekedését. Örömömre szolgál, hogy álláspontom eltér az Önétől, meddő vitánk viszont a legkevésbé sem.
szeptember 10, 2008 @ 12:46 du. • válasz erre
Válasz Lux Erik hozzászólására (#7):
Ellentétben önnel én mindig jobban örülök annak, ha a mindenkori vitapartnerem és az én álláspontom közeledik egymáshoz, semmint ha távolodik. Annak pedig kiváltképp örülök, hogy én nem a hülyeség-nemhülyeség határára “tolom le” e két elismert gondolkodó gondolatairól való gondolkodást. Ugyanis azt nem tartom érdemi gondolkodásnak, hiszen az efféle attitűdök, hozzáállások is csak a különböző úttévesztésekhez vezet, többek között az éppen tárgyalt kudarc-kultúra fennmaradásának alapjait erősítik, hiszen az együtt gondolkodás, a diskurzus örömét taszítják bele az örömtelenségbe. Az meg végképp megdöbbentő, hogy Ön nem azt nézi mivel, milyen állításokkal, hanem azt, hogy kivel vitatkozik. Elismerem, van az a helyzet, amikor erre is figyelni kell, de megítélésem, önismeretem és az ön rám vonatkozó megalapozott ismereteinek tükrében , ez a helyzet nem az a helyzet.
szeptember 10, 2008 @ 12:55 du. • válasz erre
Válasz Malvina hozzászólására (#8): Kell-e külön mondanom, ismét félreértett, pontosabban félremagyarázza szavaim (ilyesmik okának boncolgatásával csak a regisztrált latogatóimmal a regisztrált felületemen foglalkozom): nem annak örülök, hogy az Ön álláspontja nem közeledik az enyémhez, hanem annak, hogy az enyém különbözik az Ön álátal kifejtettől.
Egyébként annak örül, ami Önnek jól esik. Ezzel én sem vagyok egyébként másként, és mint már írtam is, az Önnel való eszmecsere a legkevésbé sem ebbe a kategóriába tartozik.
szeptember 10, 2008 @ 12:58 du. • válasz erre
Válasz Lux Erik hozzászólására (#5):
Ha jól néztem vissza, semmiféle kopizást nem hajtottam végre a saját kommentjeimből. Kvázi , sem rendetlenséget, sem pedig kaotikus összevisszaságot nem teremtettem a blogon. Még viccesen sem.:)
És egy javaslat: a “törlöm” helyett bizony barátságosabb és kevésbé autokratikusan mutatott volna a “kénytelen vagyok törtölni…” kitétel,
még akkor is, ha ezt a blogot Csepeli György és Ön jegyzi.
szeptember 10, 2008 @ 1:06 du. • válasz erre
Bizonnyal.
Egyébként csak ismételni tudom magam: számomra “az Önnel való eszmecsere a legkevésbé sem ebbe” (az öröm LE) “kategóriába tartozik”, – és teljességgel függetlenül a blog jegyzésétől.
szeptember 10, 2008 @ 1:22 du. • válasz erre
Válasz Lux Erik hozzászólására (#11):
A “Bizonnyal” kitétel alatti 3 sor nem értem, hogy mennyiben releváns válasz a 10-esben leírtakra. Egyébként többet nem kell ismételnie, felfogtam, sőt elfogadtam. Ettől még természetesen én továbbra is örömmel veszek részt a blogon folyó diskurzusban, még akkor is, ha – többek között – éppen az Ön által felvetett gondolatok inspirálnak is majd a sajátjaim kifejtésére.
szeptember 10, 2008 @ 1:31 du. • válasz erre
Válasz Malvina hozzászólására (#12):
Jól érti, hogy nem érti.
Az Ön által említett három sorral nem a felvetéseire akartam válaszollni. Ezért is kezdtem az említett három sort azzal, hogy “Egyébként” (ami az én értelemezésemben; – de végül is ez lényegtelen, mert ezt legalább sikerült tisztáznunk, aminek őszintén örülök.) 
szeptember 10, 2008 @ 1:39 du. • válasz erre
Válasz Lux Erik hozzászólására (#13):
Na, végre örül! Ma sem éltem hiába !
szeptember 12, 2008 @ 5:48 de. • válasz erre
A politika teoretikusainak lehülyézéséről:
Vegyük csak sorba! A politika természetéről, mibenlétéről (és így tovább) nagyon sokan nagyon sok okos dolgot írtak és megírtak. (Különösen – ha Arisztó méltóztatik tiszteletét tenni: Hegel, egyébként, Hegel is!
) Azonban kik azok, akikre ezek a nagyon okos emberek lépten-nyom visszahivatkoznak?
Patón: aki élete vége felé nem tudott kitérni a politikai főtanácsadásra vonatkozó invitáció elöl, és végül épp hogy meg tudott szökni a börtönből.
Arisztotelész: aki Nagy Sándor nevelőjeként szintúgy közvetlen tapasztalatokat szerzett.
Machiavelli: akinek csak kortársai nem tartottak igényt Cesare Borgia mellet szerzett tapasztalataira.
Locke: aki Lord Ashley mellett tett szert közvetlen tapasztalatokra.
És hát Carl Schmittől sem volt idegen, hogy megézze, és tapasztaljai is azt, amiről írt…
Gyanítható tehát, hogy politikáról – politikai gyakorlat nélkül – folytatott elmélkedés double-bind manifesztáció: olyan foglalkozás a tárggyal, melynek célja a tárggyal való (direkt) foglalkozás elkerülése: (inkább) hülyeség(ek, mint azoknak a művei, akik nemcsak kerülgették a forró kását. Noha, személyüket tekintve jobban jártak volna, mert megégették magukat, de a mi személyünket tekintve mi így járhatunk jobban. hacsak nem ragaszkodunk a hülyeségekhez).
A többiek? Máig vitatkoznak, hogy annyira úgy van-e, ahogy az Machiavelli leírta, és miért nem…
Ezért is örültem Csepeli György blogjának, a látogatóként az elmebetegek (őrjöngők, próféták – csak ebből a szempontból) jóvoltából némi oldalszelét megtapasztalhattuk annak a (lelkekben is visszhazó)viharnak, ami ennek a szférának feltehetően sajátja.
Ps: commentemhez nem véletlenül nem használtam a Válasz erre linket