Volt idő, amikor a porosz út szitokszó volt, minden rossz jelölője, ami csak Kelet-Európában előfordulhatott. Nagy Frigyes országa az erőltetett, centralizált, a kiváltságos hivatalnok-katonatiszt réteg cselekvése terének mutatkozott, ahol meghalt a lélek és a szellem, ha nem az államot szolgálta. Nem lehetetett igaz ez a jellemzés, mint ahogy nem igaz a többi sematikus, egész országokat, régiókat elintéző soundbite szociológia. Nemrég került kezembe Theodor Fontane pár könyve, s elképedve fedeztem föl, hogy mennyi érzelem, derű, keserűség, a boldogság álcában meztelenkedő boldogtalanság van azokban az emberekben, akik a porosz úton járják az élet és a halál közötti utat. Nagy művészet, melyet nem véletlenül szeretett annyira Thomas Mann.

A nem regisztrált email címről küldött kommentek csak jóváhagyás után jelennek meg (vagy átkerülhetnek a Dühöngőbe). A késedelmes megjelenésért a nem regisztrált látogatók elnézését kéri a szerkesztő. A regisztrációt nem kell külön kérni, elég egy kommentet küldeni. A regisztráció elfogadását (illetve visszaadását) csak első alkalommal a kommentekben “regisztrált” felirattal jelzem.

kedd, szeptember 29, 2009 @ 11:10 de., Csepeli György bejegyzései. • RSS 2.0 feed. • Hozzászólás • trackback