Prisibejev Bt.
Tegnap este az egyetemen érdekes előadást tartott Michael Burawoy a Kalifornai Egyetem professzora, a Nemzetközi Szociológiai Társaság elnöke. Michael Misi néven sokat kutatott az egykori Lenin Kohászati Művekben, s Szelényi-Konrád, valamint Kornai alapján az egyik legképzettebb ismerője a tárgynak, mely államszocializmus néven ismeretes a nyugati szociológiában. Diósgyőri élményei láthatóan nem hagyják nyugodni, azóta is azóta töri a fejét hogy mi törtét ott vele. Bourdieu-hoz fordult segítségért, s a nagy mester gondolatait kifordítva, úgy találta, hogy az államszocializmusban éppen az ellenkezője volt mint a kapitalizmusban. A kapitalizmusban a hatalom szimbolikus és észrevehetetlenül igázza le a dolgozókat, míg az államszocializmusban minden transzparensen történt, senki sem árult zsákbamacskát, az elnyomás nyílt volt. Élénk vita követte az előadást. Ellenérvként magam csak azt vetettem föl, hogy az államszocializmust nem lehet izoláltan szemléltetni, előtte is, utána is volt élet, s most húsz év után, azt sem mondhatjuk, hogy a változás volt ennek az életnek a lényege. Inkább a folyamatosság. Azt kértem tőle, hogy otthon Berkeley-ben, több Erdeit és kevesebb Bourdieu-t olvasson. Kimenet az egyetemről megkérdeztem a portástól, hogy szombaton nyitva-e az épület, mert ott akartam volna dolgozni. A portás durván és felháborodottan elutasított, meg sem értve a kérdést. Hogyan lehetne az egyetem nyitva szombaton? Kár, hogy Misi nem volt velem.
A nem regisztrált email címről küldött kommentek csak jóváhagyás után jelennek meg (vagy átkerülhetnek a Dühöngőbe). A késedelmes megjelenésért a nem regisztrált látogatók elnézését kéri a szerkesztő. A regisztrációt nem kell külön kérni, elég egy kommentet küldeni. A regisztráció elfogadását (illetve visszaadását) csak első alkalommal
január 16, 2010 @ 9:52 de. • válasz erre
Amit Erdei a kettős társadalom kapcsán leírt az a magyar társadalom hosszú távú trendjének az alapja. (Ha szabad ilyen kategorikusan fogalmaznom.
)A magyar szocializmus leírásánál is nélkülözhetetlen, megértéséhez elengedhetetlen. Ha ezt kihagyja valaki, akkor könnyen nem lát mást, mint a nyers öncélú erőszakot, és az ezt szolgáló börtönstruktúrát, ami kétségkívül meg volt, bár amikor csak ez volt akkor Misi még valahol a kisvasutazott. Magyarul ez a szocializmus vaskorának a jellemzője. Amikor fellazult tételben fogalmazódott meg a világ akkor a trend magához tért. De ezt nehéz észrevenni, mert például a felpörgetett mobilitás, az ipar / mezőgazdaság / szolgáltatás szerkezetváltásai megrepesztették, egymásba csúsztatták ezeket a szerkezeti paneleket. De ott voltak és minden megrázkódtatás / identitásváltás ellenére újraszerveződtek. Sőt, ha megfigyeljük a reformok is ennek mentét születtek és buktak, illetve maradtak félbe. A klasszikus szerkezet egy mutációjában éltünk. Azt nem tudom, hogy ebből akkor – kilencvenes évek eleje? – Diósgyőrben mi látszott, de előtte a vállalati struktúrában, a vállalatok belső mechanizmusában ez egyértelműen kitapintható volt. Szakmányban írtam az erről szóló esettanulmányokat. A kettősség léte mindenkinek tetszett, nem egyformán, nem ugyanazért, de tetszett. És a poén, az első adandó alkalommal mindenki meglépte azt, amivel konzerválhatta. Még véletlenül se előre! Itt bejöhet egy kis Bourdieu. 
A kettős társadalom egy őskövület.
A javíthatatlan naivak hitték azt, hogy 89-től ez a szerkezeten belüli kettősség megszűnik. Közben maga a szerkezet tisztább formájában regenerálódott, mint valaha is volt. Az a szerkezet, aminek megújításával még senki se bírt. Ez rossz hír. De szép feladat!
január 16, 2010 @ 12:12 du. • válasz erre
Már megint ez a nyomorult Erdei.
Erdeinek egyetlen baja volt, az, hogy nem szeretett kapálni és ebből kifolyólag azt gondolta – megengedhetetlen általánosító előítéletességgel – hogy senki sem szeret. Elmenekült a paraszti életforma elől és azt gondolta, mindenki menekül, aki ott marad, csak kényszerből teheti. Elfelejtette, hogy nem lehet mindenkiből tehetségtelen író, később pedig kommunista főhóhér. Tételmondata “nincs szükség parasztokra” Természetesen – jó balos “társadalomtudósként” – elfelejti megmondani, hogy kinek nincsen szüksége parasztokra. Neki? A történelemnek? (Aminek természetesen, jó baloldaliként, a bizalmasa) A társadalomkritika mindig “jogos”, nincs olyan társadalom, ahol ne lennének nyomorultak, olyanok akikre “nincs szükség”, nem is az a mutatvány, hogy ilyeneket találjunk, hanem az, hogy megmondjuk, mit is a teendő. Erdeit nem is különböztetné meg semmi a többi nyafogó, balos balfácántól, ha nincs a II. világháború utáni furcsa mennybemenetele. Elég egy pillantást vetni Erdei fegyvertársainak sorsára, hogy lássuk, kik is voltak ezek. Féja Géza, elfelejtett könyvtáros lett, némi 56-os mozgolódással, Veres Péter élte a középszerű irodalmárok nem túl mozgalmas életét, Kovács Imrének több esze volt, emigrált Svájcba, Darvas József Erdeihez hasonló karriert futott be, ateistaként egyházkerületi elnök, a hazafias népfront! – Istenem azok a régi szép idők – elnöke, az elnöki tanács tagja… (Közbevetés. Nem tudom ki hogyan van vele, én már akkor, mikor ezek még regnáltak, valahányszor meghallottam a Hazafias (sic!) Népfront szóösszetételt sajnálatosan röhögőgörcsöt kaptam. Az orosz helytartótanács tagjai amint hazafiasak – ezeknek aztán tényleg volt bőr a pofáján.)
Erdeinek megadatott, hogy a makacs parasztokon kipróbálja a teóriáit. Lett is ÁVH, kútba engedés, verés, akasztás, kuláklista, padláslesöprés, kolhoz, csupa jó dolog, micsoda csodás minőségi változás, minő modernitás, fejlődés, mi több, maga a Haladás! Erdei sohasem ingott meg. Bárhogyan alakult is világ, bárhogyan változtak a körülmények, kitartott rögeszméje mellett. Nem érdekelte, hogy a parasztok – akiknek megváltója akart lenni – átkozzák a nevét, hogy ezreket nyomorított meg, hogy a szerencsétlenek semmit sem akartak, csak azt, hogy békén hagyják őket ez mind nem számított. Csak a Haladás. Nem volt szükség parasztokra, hát gondoskodtak róla, hogy ne is legyenek. A magyar enclosure, pár száz évvel megkésve, de ugyan olyan eszközökkel, foglárral és akasztófával.
A társadalom, mindig kettős, sőt hármas, négyes, vagy akárhányas. Mert vannak ugye a városiak, meg a falusiak, autósok és gyalogosok, férfiak és nők és még folytathatnánk. A felosztás tetszőleges, formálisan helyes is, a kérdés csak az: jó -e valamire. A kettős társadalom teóriája pontosan arra szolgált Erdei számára, hogy elmeszüleményeinek premisszájává tehesse. Nem is lenne ezzel semmi baj, mindenki úgy hülye, ahogyan akar, vagy tud lenni, csak ne próbálta volna ki.
január 16, 2010 @ 1:00 du. • válasz erre
Jópofa! Ha az ember erre válaszol és persze a kettős társadalom teóriája mellett érvel egy percen belül a szocializmus legsötétebb pillanatainak apologétájaként találja magát. Aztán próbáljon kijönni belőle. Szebb feladat, mint a kettős társadalom meghaladtatása. Természetesen a nép érdekében, a nép nélkül!
Hiába mondom, hogy ez a struktúra létező, lényegi és semmi köze a szociálizmushoz 
, még akkor se, ha később alkotójának volt, örülhetek, ha az ávósoknak nosztalgikus megbocsátójaként jöhetek szóba. De ebbe csak a régi barátságunkra való tekintettel reménykedhetek.
De nézzük a lényegi kérdést. Például, hogy a szocializmus alapproblémája a szerény gazdasági hatékonyság, a rossz gazdasági ösztönző rendszerek, még rosszabb érdekérvényesítő, érdekkijáró stratégiák, az, ezt életben tartó monopóliumokba szervezett feladat-végrehajtó stábokként működtetett vállalati struktúra stb. volt. Azt mondták rá, hogy ez biztosítja a modernizálás útját és közben a feudalizmus átfestése történt. Ha tetszik a harmadik jobbágyság formájában. A polgári / a kapitalista / a piacorientált / a rentabilitásra érzékeny / stb. szféra, mint igény és mint gyakorlat megjelent, de mindig alávetett mellékszereplőként. És ami gond, hogy a feudalizmus slendrián puha korlátait kihasználva volt jó és versenyképes. Ez a kettősség nem a biciklizni tudók és nem tudók kettőssége. Ez lényegi. E szerkezet mellett és hatására alakultak ki azok a kulturális gazdálkodási minták, amelyek a rendszerváltás után „elszabadulva” egy döbbenetes struktúrát hoztak létre. Spontánul. A döbbenet nyilván csak rám vonatkozik, lehet, hogy volt, akit ez nem lepett meg. De lehet hogy nem vagyok egyedül.
január 16, 2010 @ 3:39 du. • válasz erre
Kedves aristó, ha Erdei műveit nem adnák ki újra, kiadott művei példányait egy népünnepély keretében elégetnék városaink és falvaink főterein (azokkal a művekkel együtt, amelyek nevét nem átkozódva emlegetik), az MSZP (és a volt MSZMP volt) tagjait száműznék, és az anyaországgal való kapcsolattartást (csak a gondolat kísérlet átláthatósága végett) nemcsak megtiltanák, de meg is akadályoznák (az előző zárójelben jelzett okok miatt), akkor szerinted egyszeriben megszűnnék minden gondunk? – ez az első kérdésem.
A második: úgy élnénk, mint a nálunknál fejlettebbnek mondott országok?
A harmadik: netán ebben az esetben az ország egyenesen bokréta alakot venne fel, és Isten kalapja is láthatóvá vélnék?
A továbbiakból néhány: Vagy Isten kalapjának theofániájához nem lenne elég a száműzetés? Az említetteket – ahogy a népnyelv oly szépen őrzi a kifejezést – fel is kellene lógatni Elég lenne, ha kényszermunkatáborokban kapálniuk kellene? Mondjuk a Hortobágyon megvalósítaniuk a kiskert Magyarország programot? Vagy inkább Szibériában?
január 16, 2010 @ 4:09 du. • válasz erre
Lucifer, téged nem tudlak túlbecsülni. Szerintem ott ültél az előadáson, nem tudom kinek a maszkjában, mert mindenkit ismertem arcról, de téged még sosem láttalak, s ha csak a memóriámra hagyatkozom, akkor azt hinném, hogy nem voltál ott. De ott kellett legyél, mert másképpen ilyen hajszálpontos elemzést nem engedhettél volna el. Aristo-nak pavlovi reflexei vannak, talán ha csak a Kölcsönkért kastélyt hozom fel példaként, akkor érdemben hozzá szólt volna, mert remélem Kabos Gyulával kapcsolatos reflexei pozitívak.
január 16, 2010 @ 5:01 du. • válasz erre
Lucifer barátom, az a helyzet, hogy – ha és amennyiben – mindenképpen érvényes kettősséget akarsz keresni azt sokkal inkább megtalálod abban az ellentmondásban, amely a ránk kényszerített – és nem csak a kommunisták, hanem előbb a Habsburgok, utána Horthy, majd a kommunisták által tökélyre vitt – porosz típusú közigazgatás, állam és társadalom szervezés és a magyar néplélek között feszül. A törvényeink poroszosak, viselkedésünk inkább az olaszokra, vagy a görögökre emlékeztető. A szocialista gazdaságnak az is rákfenéje volt, amiket te írsz, a probléma azonban mélyebben gyökeredzett, tudniillik abban, hogy hülyeség volt az egész. Az Erdei projekt a “haladásról” egy tekintetben tökéletes sikert aratott – mindenki abbahagyta a munkát. A parasztok még egy darabig dolgoztak volna, de rájuk ugyebár – mint tudjuk – nem volt szükség, így ők és utódaik is leszoktak róla. Ilyen egyszerűen is lehet mondani azt, hogy “a szocializmus alapproblémája a szerény gazdasági hatékonyság”. A poroszos államszervezet a poroszoknak való, akik a meghozott szabályokat bambán be is tartják, de mi Góg és Magóg fiai vagyunk, zabolát nem tűrő, önfejű, makacs népség, szegény kommunisták is mit szenvedtek velünk, Rákosi elvtársnak is tízmillió fasisztával kellet építenie a szocializmust. Nincs itt – ha engem kérdezel: sajnos – semmiféle feudalizmus (bármit jelentsen is ez szerinted), hanem ostoba bürokratikus szabályok vannak millió számra, melyek a legbecsületesebb embert is szabályszegésre, majd a következmények elől való menekülésre késztetnek. Új jobbágyság mondod, nos a jobbágy boldog ember volt, hozzánk képest, mert az úrbéri rendeletek után, ha megfizette az adót, nem mászott rá az állategészségügy, hogy mosott -e kezet a véreshurka töltés előtt, nem oktatták ki esélyegyenlőségről, emberi jogokról, nem vitte el a munkafelügyelet, ha elment segíteni a sógorának, hanem nyugodtan élhetett apái hite és szokásai szerint. Ez persze már 19. században is undorító provincializmusnak tűnt haladár körökben, tettek is róla, hogy ne így legyen.
Erik, nem hiszem, hogy Erdei könyveit el kéne égetni, úgysem olvassa azokat senki, ha meg mégis valaki, akkor úgy kell neki, elég büntetés az. Azt azonban igenis gondolom, hogy nem kéne utcát, teret, nyugdíjasklubbot elnevezni róla, amiképpen például Zajzoni Rab Istvánról sem neveznek el, pedig jobb író volt, mint Erdei, bár ez nem nagy mutatvány. A száműzetést sem gondolom helyes megoldásnak, így is eléggé rossz hírünk van a világban, hát még ha ezek szétszélednének. Tökéletesen elégséges lett volna egy lusztrációs törvény, mint Csehországban. Ez esetben gondjaink nem oldódnának meg, hiszen fel sem merülhettek volna jórészt. Nem, nem élnénk úgy, mint a nálunk fejlettebb országok, pl. Anglia “fejlettebb” nálunk ( ne kérdezd, hogy ez mit jelent) de én a vesés pudingot – még egyszer – semmiképpen nem enném meg, ők meg két pofára…
január 16, 2010 @ 5:56 du. • válasz erre
Úgy látom Aristo Széchenyi ellenes platform-ra helyezkedett. Nyilván nem olvas afféle bolsevista pamfleteket mint a Hitel vagy a Világ.
január 16, 2010 @ 9:55 du. • válasz erre
A kettős társadalom mibenlétét itt iszom magamba, naponta Pécsett. Ez a víz már telelocsogta Pestet és Párizst, hol a modern, nyugati technológiát ünnepelve itt Kelet-Európa gazdaságilag elmaradt vidékein, hol az osztályharc különös formáját öltve (a gyarmati nép lázadása az imperialista, profitot harácsoló multi ellen) ki-ki lépve a szerződéses, megegyezéses viszonyokból. Olykor a nyugatias, baráti kézfogás az aláírt szerződés után, olykor a torgyános (de a megyei ellenállás idejéig visszanyúló kard-ki-kard) erő felmutatása dominál.
A régi idők urambátyámos viszonyai szinte naponta köszönnek rám, egyre megy, hogy milyen párt mentéjét-kacagányát igazítják vállukon ollyik urak.
Az egyház a Dázsmi és a Dóm LÁTVÁNYÁT is levédette, a modernitás köntösében gyarapszik eme látványelemekkel is az ezeréves egyházi vagyon. (Még szerencse, hogy Janus Pannonius verseit ingyen olvashatom!)
S ha már Aristo oly szépen gyűjtött tréfás ellentétpárokat, eggyel gyarapítanám a modern korra tekintettel a gyűjteményt, amely ránő(?) az Erdei-féle kettős társadalomra: a digitális analfabéták és a netérett polgárok társadalmára gondolok.
És akkor most igyunk erre egy pohár – vizet!
január 17, 2010 @ 3:39 de. • válasz erre
Válasz aristo hozzászólására (#6):
Hack Péter is Demszky is – talán nem gondolták, de – úgy mondták mint Te. 
Vigasztaljon hát a hit, hogy ott lett elszúrva minden. Ha akkor! Knédli lenne minden magyar asztalon! 
Meg barna szósz.
Teeszdéeszses, eztsemgondoltam!
Van ugyan némi megalapozott kételyem, de anélkül is van gondotok elég.
Ha meg mégsem, hát Istenem! Nem ez az egyetlen, amiben tévedtek. Ezt a BKV-t viszont rendezhetnétek végre. Attól hogy az ÁVÓsok szétvégkielégítették a kasszát, a buszok még járhatnának. Legalább minden második. Ha lehet.
január 17, 2010 @ 5:27 du. • válasz erre
Hát, lehet, kissé túllihegem ezt az Erdei kérdést, nem ér ennyi szót és indulatot az egész. Mindazonáltal van rá mentségem – persze mire nincs
)
Számomra Erdei és a többiek – a legemblematikusabban talán Lukács – sorsa, nézetei, szimbólumai valaminek, amit talán – Julien Benda után szabadon – a magyar írástudók árulásának nevezhetnők és megismerése kulcs a csermaneki rendszer egészének és ez okból jelenünk jókora részének, megértéséhez.
Azt írja Hamvas – igaz 56 kapcsán, de teljesen ideillően – “Eleinte azt hittem, hogy a mai nevek csak azért maradnak fenn, hogy azokat még ezer év múlva is leköpjék. De túl jól ismerem a magyarokat. Azonnal elkezdtek mentségeket koholni, elkezdtek sugdolózni, hogy mennyire szenvednek, miközben vastag összegeket gyúrtak zsebükbe a libapecsenyén hízott vértanúk. Fogadok, hogy a történelembe, mint mártírokat jegyzik fel őket, e koszos és ripők söpredéket, dicsőítik egymást, és bevezetik egymást a történelembe, óvatosan Berzsenyi és Csokonai, Petőfi, Bartók, Csontváry, Arany és Kemény közé, ahelyett, hogy rémpéldaként mutogatnák őket a panoptikumban… Majd igazolják őket. Lemosogatják őket, bekerülnek a lexikonba, az irodalom és a kultúrtörténetbe, mint akik magas esztétikai értékeket valósítottak meg. Milyen történelem lesz ez?”
A kommunizmus és a fasizmus – mint egymás torz tükörképei – meghatározták a 20. század Európáját, ezért, itt és mindenütt, kulcskérdéssé vált a hozzájuk való viszony, vagy általánosabban fogalmazva az az ellentmondás, amely a gondolkodó ember eszméi és mindennapi egzisztenciája között feszül. A nagy kérdés az, hogy ez a viszony vajon dialektikusnak, vagy apodiktikusnak gondolható el, egyszerűbben fogalmazva: van feloldozás a nemes eszmék aljas életet élő hirdetője számára? A szellemi teljesítmény (Itt most nem Erdeire gondolok) feloldozást nyújt a mindennapok megalkuvásával, aljasságával szemben?
Lehet, kényszeres, monomániás vagyok e kérdésben (is). Gyermekkoromat abban a közegben éltem le, melyet Erdei is leír, rengeteg embert ismertem, az állatok iránti vonzódásom, érdeklődésem minden istálló rendszeres látogatójává tett, ahol is elmélyült beszélgetéseket folytattam a a gazdával, mindenféle fontos kérdésben és mivel hajlandó voltam segíteni is, hát nem vettek nyűgnek, meg hát a Tekintetes Úr unokája voltam (soha nem halottam tőlük “tanító úrnak”, pláne elvtársnak nevezni a nagyapámat). Mikor először kezembe került Erdei valamelyik könyve – pontosan az amelyik erről Bács-Kiskun megyei tanyasi parasztságról szólt – talán középiskolás lehettem. Ahogyan olvastam, úgy nőtt bennem az idegenkedés, majd a bizonyosság: ez az ember téved, vagy hazudik. Azt állítja Erdei, hogy ezek az emberek csak és kizárólag kényszerből élnek ott és úgy, ahogyan és ahol élnek. Életüket nyomorúságosnak, szellemüket megtörtnek és megnyomorítottnak írja le, sokszor nehéz megállapítani sajnálja, vagy megveti őket. Csakhogy én nem ezt tapasztaltam. Azt akarták elérni náluk, hogy belépjenek a Tsz-be, ahol sokkal kevesebbet kellett dolgozni, mint előtte – de a tanyasiak nem akarták. Le akarták rombolni a tanyáikat, hogy a faluba költözzenek, ahol kényelmesebb az élet, de ők nem akartak a faluba költözni és ez nyilvánvaló ellentmondásban volt azzal, hogy kényszerből élnek úgy ahogyan, amint Erdei állította.
Hogy miért nem akarták mindeme jót? Ezzel kapcsolatban had mondjak el egy történetet, amit csak nagyon sokára értettem meg. Kovács Pista bácsit két évre elítélték, mert szájon törölte a munkavezetőt a Tsz-ben, továbbá megengedhetetlen szavakkal illette, többek között büdös kommunistának is nevezte. Egy ökölcsapásért soknak tűnt a két év, a kommunistázásáért meg talán kevésnek, mindegy, leülte. Szabadulása után kocsis lett egy másik, környékbeli Tsz-ben és ebben a minőségében látogatott el hozzánk, kocsistul, lovastól, már nem is emlékszem, hogy miért. Nagyapám leteremtette “Hogy a mennykőbe – ez kedvenc szavajárása volt – lehettél ekkora marha, Pista fiam?!” Nem sokkal volt idősebb nagyapám nála, de mindig “fiamnak” hívta betérő férfiakat, amint meglett családanyákat “lányomnak” – ezt is, sokig nem értettem. Pista bácsi ott állt, félre nézett zavarában és az mondta: “Csak a börtönben szoktam meg, hogy parancsolgassanak nekem.” Nagyapám szó nélkül elfordult én meg csodálkoztam, hogy vége a beszélgetésnek, hiszen máskor, órákig tárgyaltak ennél kisebb ügyekről is. Hát ezért. Erről nem írt Erdei, ezt nem értette, vagy túlságosan is jól értette. A bűntársai minden esetre pontosan értették ezt. Szét akarták zúzni ezt a függetlenséget, hogy ne merjék kritizálni őket, hogy ne tehessék fel a maguk józan kérdéseit, melyek a rendszer keretei között megválaszolhatatlanok maradtak. Mint a kábítószerest rá kellett szoktatni őket – ha másképpen nem ment , hát erővel – hogy kapjanak és kérjenek, függjenek valakitől/valamitől és így lettünk mi csermanek népe. Most persze azok siránkoznak a leghangosabban, akik évtizedeken át mindezt “szükségszerűnek”, “modernizációnak”, mit tudom én minek nevezték. Az aljasság mindig szemforgató.
Hát, valahogyan ezért dühít engem Erdei, meg a hozzá hasonlók, ennyire.
január 17, 2010 @ 6:54 du. • válasz erre
Aristo teljesen világos. A te élményeid 1945 utániak, az én Erdei percepcióm 1945 előtti. Az intellektuális teljesítmény és a (politikai )karakter sok esetben nincs összhangban. Hamvas esetében a helyzet fordított.Kivételes szerencse, ha a kettő összhangban van. Maradjunk a Kölcsönkért kastélynál, a kettős társadalmat is leírja.
január 17, 2010 @ 7:50 du. • válasz erre
Válasz aristo hozzászólására (#10):
Mű és élet
feszültségéről ugyanilyen (sőt, ugyanebből az) apropóból már cseréltünk eszmét. (Ha ott is kérdeztem, elnézést, hogy a vezérlő fejedelmet is ki kellene-e iktatni a történelmünkből, mert Rodostó előtt kuplerájos volt? És Caravaggio vásznait kidobni a templomokból, mert pederaszta? Ez a dolog egyik, alaposan túlcsócsált fele. A másik: boldog és szép gyerekkorra emlékszel, isten őrizzen az emlékét elvenni/átfestetni próbálni, de édesapád “mostoha fiai” mint a függetlenség szellemének megtestesülései picit – érthetően gyerekes – túlzásnak tűnnek, még akkor is, ha Pista nem (kezit?) csókolom-mal köszönt édesapádnak, amit pedig valószínűtlennek tartok. Mármint hogy nem így köszönt.
Amúgy, az én emlékeimben a középiskolában a “koleszosokon” belül is külön kategória volt a tanyasiak. Bár nem használták a terminust, de a tanárok arra kértek bennünket, – nem egészen ezekkel a szavakkal – segítsük a szocializációs hiányosságaik pótlását, és az ebédlő pedig könyv puffogástól volt hangos, mert könyvvel a hónuk alatt tanították nekik a késvilla használatot. Akinek kiesett a könyv, éhen ment a folyosóra. Gyorsan tanultak. Az ebédlő felügyelője nem Erdei Ferencnek hívták. A gyerekeket senki sem hajtotta középiskolába, a szüleik íratták be őket – és nem azért, hogy a tanyára visszatérve az ő életvitelüket folytassák, és az ő boldog életüket éljék. Még azt is megkockáztatom, hogy más ellátogatni az istállókba, és ott elbeszélhetni, és más ott naponta dolgozni.)
január 17, 2010 @ 9:50 du. • válasz erre
Bocsánat, de azért azt sem ártana megnézni, például, hogy a lakosság, hány százaléka élt mezőgazdaságból? Egy fő mennyi értéket termelt, milyen volt az élőmunka hatékonysága? Milyen eszközökkel dolgoztak és a fejlesztés milyen eszközöket igényelt volna, mibe került volna a tanyák fejlesztése? Mennyiért és mit állítottak elő? Hogyan lett volna ebből versenyképes export? Milyenek voltak a versenytársak? Az USA-tól Argentínán át mit tudom én meddig? Az álmok szépek, de azokat finanszírozni is kell. És a finanszírozásnak meg is kell térülnie. Ez a megjegyzésemet nem a kollektivizálás és főleg nem annak történelmileg ismert módszerei melletti érvnek szántam. De egy értelmes alternatíva attól lesz értelmes, ha ezekre a kérdésekre válaszol, vagy legalábbis érinti. Ha nem; akkor líra. Az értéktörvényt a kommunisták akarták kiiktatni. Neki nem sikerült, de a kis gazdaságokban való gondolkodást sok szempontból ugyanaz a romantikus álmodozás jellemzi. És miért nem modernizálódott a mezőgazdaság korábban? Az egyéb ágazatok miért nem szívták fel a felesleges munkaerőt? stb. stb. stb. Ez sem a Rákosi melletti érv. Hanem a kettős társadalom modernizáció ellenességének jelzése és kritikája.
január 17, 2010 @ 9:54 du. • válasz erre
Válasz lucifer hozzászólására (#13):
Amúgy meg persze, líra – és a szív olykor-olykor elhomályosítja a rációt, de a tisztánlátásnak semmiképpen sem használ. :-/
január 17, 2010 @ 10:46 du. • válasz erre
Mottó:
“Kossuth, 48, szabadság – mindezt afféle falusiaknak való dolognak tartották, akár a képviselőválasztásokat, amelyeknek szekeresei egyik községből a másikba tartva néha a pusztán is átrobogtak harsány dalt, borosflaskát és nemzetiszínű zászlót emelgetve.”
Illyés Gyula, Puszták népe
Az a magyar vidék nyilván másféle volt, amelyen Aristo töltötte termékeny gyermekéveit.
S hogy én is személyes vallomást tegyek, a szüléim akkor járták az általánost, amikor én. Persze nem azért, mert buták lettek volna vagy annyira fiatalok…
Mindenesetre most azt mondanák, látva Aristo soraiban az indulatot, hogy nem mindegy, ki és mikor, milyen céllal nyit rá a történelemre, s hogy inkább József Attilára hallgassak, s azokat a sorokat mormogjam, amelyek szerint a harcot, melyet őseink vívtak, békévé oldja az emlékezés…
január 17, 2010 @ 11:20 du. • válasz erre
Válasz Bognár László hozzászólására (#15):
és József Attilának inkább legyen igaza, mint ebben Aristónak, akit érteni vélek. A történelemre való rányitás még csak-csak, de amikor valaki a történelmet ereszti a gyerekkorra! – nem értek vele egyet, de értem.