Reneszánsz
Nincsenek szavak, melyekkel leírható, ami ezekben a hónapokban a Szépművészeti Múzeumban látható. Természetesen nem a képekre gondolok, melyek a reneszánsz soha el nem múló idejéből Budapestre jöttek, találkozván itt tanyázó kortársaikkal, akik a találkozótól új fényt, újabb életet nyertek. Idegenvezetők, művészethez értők és nem értők ontják a szavakat, melyekkel magyarázzák, értelmezik, tudatosítják a fények, a színek, a formák, arcok, testek kavalkádját, az emberi színjáték festett jeleneteit. Amire nincs szó, az, hogy ez megtörténhetett. A mai magyar társadalomban mindenki bukásra áll, s egyszerre felbukkan Steinman, a grófnő, aki mindent tud, akinek minden sikerül. Ugyanezt patetikusan kifejezve azt mondhatnánk, hogy Mátyás király udvara támadt fel a Szépművészeti Múzeumban, magával hozva azt az európai egyidejűséget, rést nyitva az áporodott, provinciális, önnyomorító szellemtől áthatott közegen, melynek tömörségét, mélységét csak az tudja megérteni, aki olvasta Szerémi leírását a Mátyás halálát követően megszerveződött csőcselékről, vagy manapság utazgat a MÁV kocsijain, kóborol a Nemzeti Galéria poros termeiben vagy halálára vár a Nemzeti 6-os kórteremben, melyről éppen ma ír Ungár László a Népszabadságban.
A nem regisztrált email címről küldött kommentek csak jóváhagyás után jelennek meg (vagy átkerülhetnek a Dühöngőbe). A késedelmes megjelenésért a nem regisztrált látogatók elnézését kéri a szerkesztő. A regisztrációt nem kell külön kérni, elég egy kommentet küldeni. A regisztráció elfogadását (illetve visszaadását) csak első alkalommal a kommentekben “regisztrált” felirattal jelzem.
november 20, 2009 @ 3:51 du. • válasz erre
Hogy az itt tanyázó kortársak új fényt, és új életet nyertek, magam is látni véltem, de azt is, hogy a látogatók fényéből és főként életéből. Akik viszont, ha nem is szürkébbek, de határozottan érdektelenebbek, mint eredeti helyükön. Mint az a látogató, akinek fénye belevegyül – hogy szünesztéziával éljek – a meglátogatott környezetének böfögésébe és (hogy újabb szünesztéziával éljek) – ha nem is bűzébe, de – a látogatók által megszokottnál erősebb testszagába, és kölnijük némiképp erős illatába.
Mindaz, amit föntebb írtam nem(csak) projekció. Még évekkel ezelőtt minden nap láttam, ahogy a görög tengerparton egy olasz turista óráknak tűnő hosszú perceken át a szemöldökét inkább – és nagyobb részt – tanulmányozza, semmint csipesszel igazítja. A végeredmény számomra nem látható módon különbözött csak a kiindulási állapottól, de előtte is, és utána is jobban hasonlított Tiziano festményeinek nőalakjaira – ott is és akkor is ép Tiziano jutott eszembe, talán a nő a megszokottnál némileg egyenesebb orra okán -, mint a mostani tárlat látogatóinak legtöbbike. Azt mondhatnám, hogy más a kontextus, de ez sem igaz, mert azon a görög nyaraló helyben nem volt egyetlen Tiziano kép sem. Csak elven, önmagukkal békében levő – és nagyrészt ettől szép – emberek.
Ami persze kontextusként is funkcionál, sőt meghatározó mert ez a kép például a londoni tárlaton fenségesen eredeti remekműként ragyogott, itt egy a sok jó kép közül. Nem hiszem, hogy az elmúlt néhány év alatt a festmény változott ennyit. Sőt azt sem, hogy változott.
november 20, 2009 @ 6:30 du. • válasz erre
Ha a körülményeinkre tekintünk, akkor kétségkívül a magyar reneszánsz utáni időkhöz hasonlatosan élünk. De most úgy vagyunk utána, hogy nem is volt. Sok fáradtságot, vesződséget spóroltunk meg ezzel. És most veszíteni is kevesebbet veszítünk így, mintha lett volna. Ez sajnos nem igaz.
november 20, 2009 @ 10:19 du. • válasz erre
Erik, Lucifer, dialektikából jeles.
november 21, 2009 @ 2:41 du. • válasz erre
Válasz lucifer hozzászólására (#2):
Igen.
Azoknak, akik éltek a reneszánsz idején volt néhány jó pillanatuk. A szerencsésebbeknek éveik.