Rút kis kacsák
Tegnap este egy ütött-kopott diavetítőn megmutattam kisfiaimnak Andersen meséjét a rút kis kacsáról. A mese kevésbé érdekelte őket, mint a vetítőgép. Állandóan összevesztek azon, hogy ki tekercselje a filmet. A diafilmet később az interneten is megtaláltam, de a képernyőn látható változat már nem érdekelte őket. Másnap hibátlanul fölmondták a történetet, de a lényeget nem értették. De mi a lényeg? A rút kis kacsa fel nem ismert hattyú volt, aki megpróbáltatások között felnőve szépségesen repkedett kacsaként tipegő mostohatestvérei felett. Újabb kutatások szerint a hattyúk ugyan szépek, de gonoszak és önzők, szemben a jószívű, bár együgyű kacsákkal. Utóbbiak sorsa elég rémes, hiszen megesszük őket. De lehet-e különbséget tenni az állatok között? Használhatjuk-e őket mi emberek saját problémáink kivetítésére? Nem volna-e tisztességesebb az egyenes beszéd? Ha viszont így járnánk el, nem lennének többé állatmesék.
A nem regisztrált email címről küldött kommentek csak jóváhagyás után jelennek meg (vagy átkerülhetnek a Dühöngőbe). A késedelmes megjelenésért a nem regisztrált látogatók elnézését kéri a szerkesztő.
A kommneteknél a dátum mellett “válasz erre” link található
október 7, 2008 @ 8:35 de. • válasz erre
Már megint Andersen!
Nem biztos, hogy az állatmeséknél van egyenesebb beszéd arról, hogy olykor(?, legtöbbször?) cselkedeteinkből hiányzik az animalitást meghaladó motíváció (cél?).
október 7, 2008 @ 9:40 de. • válasz erre
Mit mondhatunk a szép kacsáknak? Virágozzék minden virág, és csak akkor kezdjenek gyomlálni, amikor a dudvát már meg tudják különböztetni a virágtól, a haszonnövénytől. Ha a szeparáció idő előtt, szakszerűtlenül történik, könnyen a szépséget / a hasznot száműzik közösségükből. Aztán nem marad más, mint hülyeségüket, irigységüket kezelendő, gonosznak fogalmazni a szépséget, a hasznost.
De itt nincs vége. Tegyük fel, igaz, a hattyú gonosz lett. Szép és gonosz. Mondhatjuk-e rezignáltan, ilyenek a szépek / a hasznosak. A gonoszság lenne a szépség ára? Nem. Az én Gida kutyám nagyon szép ma is és egy cseppet se gonosz. Pedig volt idő, amikor, ha ezt állítjuk, nézetünket a közvélemény megtámogatta volna. (A rend kedvéért Pindur kellemei hasonlóak, de ő pechére mindig kedves volt, így itt élete tanulsággal nem bír.) A szépség és a gonoszság nem örök, sok közük egymáshoz, azt hiszem nincs, együtt járásuk azt hiszem véletlen. Nem a szépség, a kitaszítottság, az ebből fakadó revánsvágy tesz gonosszá. Az intolerancia szüli a gonoszságot, a kitaszítóban és kitaszítottban egyaránt.
***
A mesében egyébként a rút kiskacsa, hattyúként megtalálta a helyét és nem lett gonosz, nem vett revánsot, hanem boldogságot adott. Mint megálmodója Andersen. Ez utóbbi története nem mese.
október 7, 2008 @ 11:44 de. • válasz erre
Válasz lucifer hozzászólására (#2):
Egyrészt igazad van, másrészt igazad van.
Harmadrészt ha a kacsaúsztató magánterület, és arra a célra épült, a hidroplánok kirekesztése nem feltétlenül tragikus vétség, hiszen nem egyetlen víz van.
A gonoszság és a szépség amúgy valóban nem (iker)terstvérek, de meglehet, rokonok, mert a szép, amíg megszokottá nem válik (és ezzel szűnik szépnek lenni) szokatlan, és így, a már megszokottaknál könnyebben lesz negatív kivetítések tárgya.
október 7, 2008 @ 1:04 du. • válasz erre
Trgnap az internet jövőjével foglalkozó, Nizzában megrendezett európai miniszteri konferencia szünetében megrendezett ebéden a kutatás-fejlesztésért és informatikért felelős dán főember mellé vetett sors, akit történetesen Andersen-nek hívtak.Névrokonának említése láthatóan semmiféle emóciót nem váltott ki belőle, sokkal jobban érdeklődött a magyarországi wi-fi falu és a digitális középiskola projektek iránt.
október 7, 2008 @ 1:30 du. • válasz erre
Válasz Lux Erik hozzászólására (#3):
)
Miről álmodozik egy belevaló gácsér? Pocsolyáról, vagy a nagy vizekről? A szabad madarak nagyot mernek álmodni! És a kacsából sas lesz, aki nem kapkod a legyek után. (Puff neki!) A hidroplán viszont nem Isten, hanem a homo faber készítménye, se nem álmodik, se nem szabad, csak kavarja a vizet. Vagy valamit. Ha szabad lenne, ha álmodna, ha akarna valamit, akkor élne, és mert él szüksége lehetne rám, esetleg tolerálna, esetleg alkudozhatnék. Legalább egy kicsit. Nem kellene féljek tőle. Legalább néha. De nem él.
Amit mondasz, azt azzal folytatnám, hogy nem a szépséggel van a gond. Ő csak van, ő nem provokál. A ressantiment kacsáinak van baja a pocsolyán kívüliséggel, ők nem látják a másban, az újban a szépet, a szeretni valót. Őket irritálja minden, ami nem kacsaúsztatós. (Ez a kacsaúsztató nem az a kacsaúsztató.
Válasz Csepeli György hozzászólására (#4):
A hattyú nem annak örült, hogy ő hattyú, hanem szerette volna, ha sok szépséges szép hattyú van körülötte. Vagy legalább boldog kacsák. Olvasott ez a pali Andersent! Meg sok minden mást is. Érdeklődéséből ítélve nem akar ő sok rút nagy kacsát maga körül.
október 7, 2008 @ 2:51 du. • válasz erre
- Nagy szamarak volnánk, ha nem hasonlítanánk az embereket az állatokhoz – mondta Ezopus, és azzal máris megírta a farkasról és a bárányról szóló meséjét.
- De nagy ló lennék, ha nem írnám át az ókori állatmeséket az én koromra – mondta Andersen, aki a gyermekek barátjaiként és nem mesetolvajként vonult be a Wikipédiába!
A magyar nagypapa, aki bölcs bagoly volt, miután eltiltották a libatöméstől, ravasz rókaként a hattyút tömte meg, és annak a máját cserélte kínai tejporra!
Jó étvágyat gyerekek! – mondta a medve, miközben szárnyat bontott és elrepült a mese digitális végével.
október 7, 2008 @ 5:51 du. • válasz erre
Válasz El Lobo – A farkas hozzászólására (#6):