Sunyik
Kedvencem a szociálpszichológusok között, Theophrasztosz, valahogyan kifelejtette a sunyikat galériájából. Vagy csak az volt, hogy az Akadémiában meg az Agorán, ahol mozgott, nem találkozott sunyi gazemberekkel, akik egyik ismertető jegye az, hogy nem tűnnek gazembereknek, pedig azok. Ha beszélsz, találkozol vele, nyájas, jóindulatú arcot mutat, azt hinnéd, a legjobb barátoddal találkoztál, de nem. Amikor nem vagy ott, mindent megtesz a tönkretételedre, lejáratásodra, persze gondoskodik arról, hogy a nyomokat eltávolítsa, s lehetőleg ne tudj meg semmit. Éppen elég az eredmény. Nem kapod meg a pályázatot, elhúz előtted a versenyen, ő kerül be a választottak közé. Kétféle sunyi van. Az egyik öncélú.
A káröröm az ő öröme, s fordított úttörőként ott árt, ahol tud. A másik célzottan dolgozik. Kiszemeli áldozatát, akit akadályként észlel valamely kisebb vagy nagyobb célja elérésében (bár, neki minden cél nagy), s folyamatosan az akciózik ellene. A polisz vagy az SPQR nem volt tökéletes, de legalább őszinték voltak akkor az emberek, s azok is maradtak egészen addig, míg fel nem bukkant az a rendszer, mely mindenki előtt megcsillantotta a felemelkedés és kiválóság lehetőségét, függetlenül attól, hogy volt-e benne bármi, ami képesíthette volna elit pozícióra. Innen már csak egy lépés a tisztességtelen verseny, melyben elég egy rohadt, hogy megrohassza a többit is. Mert ha sunyival hoz össze az élet, s felismered, akkor kettőt tehetsz: magad is sunyivá válsz, vagy hagyod, hogy tönkretegyen. Persze a végén mindketten úgyis meghaltok.
A nem regisztrált email címről küldött kommentek csak jóváhagyás után jelennek meg (vagy átkerülhetnek a Dühöngőbe). A késedelmes megjelenésért a nem regisztrált látogatók elnézését kéri a szerkesztő. A regisztrációt nem kell külön kérni, elég egy kommentet küldeni. A regisztráció elfogadását (illetve visszaadását) csak első alkalommal a kommentekben “regisztrált” felirattal jelzem.
szeptember 9, 2010 @ 8:08 de. • válasz erre
Leleményes Odüsszeusz leleménye egyidős a főhatalom (a hatalmasokat korlátozó hatalom talán) kialakulásával (esetleg Agamemnonnal történő megszemélyesülésével), ami (a főhatalom) jó (jobb, mint az önkény), de nem a legfőbb jó.
szeptember 9, 2010 @ 8:49 de. • válasz erre
Én láttam olyan embert is (sunyinak is nevezhetjük bátran) aki pusztán azért tett a másik ( az elméletileg “barátja”) alá, azért ártott neki, hogy mondván majd megjelenik a segítőként (az általa okozott, generált bajban), s így kettőjük kapcsolatában ő lehessen a menőbb a másik, azaz az érintett barátja szemében…Pusztán ez volt a célja, semmi más. Persze ha ez kiderül, (mint ahogy ki is derült a másik fél részére, bár ezt nem hangoztatta az érintett bajkeverő személy előtt)… a sunyi ember egyszerre szánalmas emberré vált… Pláne ha ezt többször is el akarja játszani….
szeptember 9, 2010 @ 8:56 de. • válasz erre
Válasz A Facebookra kitett részlethez írták hozzászólására (#2):
Az (önismeret hiányából következő) önbecsapásnak, és az ebből következő hülyeségnek jóval több variánsa van, mint ahány ember él és élt (hiszen enélkül mi lenne a csak ezután megszületők sorsa?). Az általad említett is csak annyiban nevezhető hülyének, hogy nagyon korlátozott célhoz nagyon kockázatos (mert kis valószínűséggel sikeres) utat választott.
Az általad említett is csak annyiban nevezhető hülyének, hogy nagyon korlátozott célhoz nagyon kockázatos (mert kis valószínűséggel sikeres) utat választott. Ezek azonban (a cél – ráadásul magas kockázatúvá – korlátozása) saját nyomorultságából következnek.
szeptember 9, 2010 @ 9:01 de. • válasz erre
A tradicionális struktúrák védelmet biztosítanak a sunyik ellen. A védelem ára, hogy minden és mindenki marad a helyén. Ha tetszik, ha nem. Ez így egy picit perspektívátlan. Sunyítlan, de perspektívátlan. Legalább annyira, mint amikor a sunyik szétbarmolják a versenyt. De most akkor mi legyen?
szeptember 9, 2010 @ 9:34 de. • válasz erre
A becsületesség hosszú távok kifizetődő, és jól lehet tőle aludni!:) Szerintem a régi görögöknél az épp testben épp lélek, illetve az azonos identitástudat “kordában” tartotta a sunyiságot. És minden hajlamaikat kiélhették, szóval – ideáli…snak tűnő – egészségesebb társadalomnak tűnik. Ám ha arra gondolok, hogy hogy a drámák bölcsője szintén görög, és nem hiányzik belőlük sem a cselszövés, sem másiknak való tudatos ártás és ármány, szóval úgy gondolom, hogy Theophrasztosznak szép lelke lehetett, Babitsot idézve: “kinek szép a lelkében az ének, az hallja a másokét is szépnek”.
szeptember 9, 2010 @ 9:41 de. • válasz erre
Válasz Egy másik kommen a Facebookról hozzászólására (#5):
A jól alvással egyetértek (azzal a kiegészítéssel, hogy kellemes lakásban, jól lakottan).
Az azonos identitást a perzsa háborútól a peléponnoszi háborúhoz vezető folyamon át, Nagy Sándor perzsákhoz való viszonyán keresztül némileg talán árnyalnám. A több viszont
szeptember 9, 2010 @ 9:52 de. • válasz erre
Válasz lucifer hozzászólására (#4):
A neves teoretikust, lucifert ajánlom figyelmedbe, aki egyrészt a csoport, a közösség szempontjait szokta hangsúlyozni. Igaz, ezt olykor meglehetősen mechanikusan azonosítja a versenyszempontok érvényesítésével. Sok szerencsét, ha esetleg a kettő szétválasztásával Nála próbálkozol, mert nem egy könnyű vitapartner, én inkább csak hallgatnám (pontosabban olvasnám) vitátokat.
Ps: ha rászánod magad, de nem ajánlom! talán próbálkozhatnál azzal, hogy noha természetesen dialektikus viszony van köztük, melyik az elsődleges. Ezt a dialektikus viszonyt nagyon hangsúlyozd, mert különben Bognárral is összeakadsz, és ilyenkor, ha dialektikáról esik szó, aristo is könnyen beszáll a nehéztüzérségével, és kő kövön nem marad.
szeptember 9, 2010 @ 10:14 de. • válasz erre
Válasz Lux Erik hozzászólására (#6):
Arra értettem, hogy a spártai az spártai volt. Jó, a poliszok remek kereskedővárosok voltak, elfogadták a mást, és de mindenki tudta, hova tartozik. Pl. szigorúak voltak a házasodási szokások. Ha csak azt veszem, hogy pl. a “zabigyerek” fog…alma még a múlt század derekán is gondot okozott, mert kiközösítés várt rá, vagy kicsit régebben évszázadokon át nem is örökölhetett. Ez sok esetben súlyos önértékelési zavarhoz vezetett. Nem mondom, hogy minden esetben sunyisághoz, de egy oka lehet annak is. És akkor a vallási “meghasonlókról” ne is beszéljünk…
Az, hogy ki mit cipel tudata alatt is erre jó módszer a Hellinger-féle terápai, illetve családállítás. A múlt nagyon szépen tud beszélni, anélkül, hogy tudatosan az illető birtokában lenne. Erre mondja a biblia is, hogy apák ettek egres, a fiaik foga vásik bele…
Nem feloldozni akarom a sunyikat, de van amikor nem is tudja a sunyi, hogy az.
szeptember 9, 2010 @ 11:43 de. • válasz erre
A sunyi megkérte az alattomost,
hogy szóljon az álnoknak,
mely csalfa és csalárd ígéretet tett az ügyben,
hogy fondorlatos és képmutató stílusában,
kétszínű és alakoskodó társával egyetemben,
a két(több)kulacsos trógereknek,
avagy Janus imádó hamis fogadalmak ál-próféciáiban ténfergőknek tegyen aljasságot és álságot,
a bálványimádó gonosz sunyi ellen-barátja ellensége érdekében.
A sunyi mégsem érezte igazán jól magát, mert már nem volt kit átvernie a legvége elején…
Üdv a “fedélzeten” mindenkinek, újra!
szeptember 9, 2010 @ 12:31 du. • válasz erre
Válasz Véndiák hozzászólására (#9):
Ps: A harmadik sor elején szereplő “mely” helyett akit írnék,
a hetedik sor “avagy”-ját “a”-ra,
a nyolcadik sort pedig “aljasságot és álnokságot tesz”-re változtatnám.
Így is remek, de picit nehézkes, és a változtatásokkal talán valamivel könnyebben lenne érthető.
szeptember 9, 2010 @ 1:01 du. • válasz erre
Odüsszeusz nem volt sunyi. Igazságtalanul vagy oktalanul senkinek sem okozott sérelmet, pláne nem a jóindulat és a segítőkészség álcájában. Holnap a cinikus jön.
szeptember 9, 2010 @ 1:09 du. • válasz erre
fejemet lehajtván nagyságod előtt, címmel kiegészítve:
A sunyi bánatára…
A sunyi megkérte az alattomost,
hogy szóljon az álnoknak,
aki csalfa és csalárd ígéretet tett az ügyben,
hogy fondorlatos és képmutató stílusában,
kétszínű és alakoskodó társával egyetemben,
a két(több)kulacsos trógereknek,
a Janus imádó hamis fogadalmak ál-próféciáiban ténfergőknek tegyen aljasságot és álságot tesz,
a bálványimádó gonosz sunyi ellen-barátja ellensége érdekében.
A sunyi mégsem érezte igazán jól magát, mert már nem volt kit átvernie a legvége elején…
szeptember 9, 2010 @ 1:10 du. • válasz erre
A sunyi bánatára…
A sunyi megkérte az alattomost,
hogy szóljon az álnoknak,
aki csalfa és csalárd ígéretet tett az ügyben,
hogy fondorlatos és képmutató stílusában,
kétszínű és alakoskodó társával egyetemben,
a két(több)kulacsos trógereknek,
a Janus imádó hamis fogadalmak ál-próféciáiban ténfergőknek
aljasságot és álságot tészen,
a bálványimádó gonosz sunyi ellen-barátja ellensége érdekében.
A sunyi mégsem érezte igazán jól magát, mert már nem volt kit átvernie a legvége elején…
szeptember 9, 2010 @ 1:25 du. • válasz erre
Válasz Véndiák hozzászólására (#12):
Válasz Véndiák hozzászólására (#13):
Nem tudom milyen megfontolásból küldted el kétszer, de jól jött. A másodikból töröltem az ajánlást, és így az önreklám vádját csökkentve helyezhettem el műved Irodalmi(as) gyöngyszemek között
szeptember 9, 2010 @ 1:28 du. • válasz erre
Válasz Csepeli György hozzászólására (#11):
Aristónak a tárgyra vonatkozó remeklései után különösen bátor vállalkozás a cinikusokról írni, kíváncsian és érdeklődve várom.
Készséggel visszakozom a “sunyi” jelzőként való alkalmazásától Odüsszeuszra.
Azonban Philoktétész (Szophoklésszal – Odüsszeuszról nem ok nélkül – mondatott) szavaira, pontosabban azok költői erejére való tekintettel (“…Kinek az esze/ egyszer a gazság anyja lett, az nem nevel/ mást, csak gonoszt“) egy fenntartással.
Annak fenntartása mellett, hogy Odüsszeusz nem nyílt és egyenes észjárásával és viselkedésével vívta ki sem a sajátjai megbecsülését, sem ellenségei félelmét, így ebben a két csoportban megítélése kevésbé ellentétes, mint (sorsuk tragikus végkifejlete előtt) akár Achilleuszé, akár Aiaszé.
Csak most sejlik fel, hogy mintha Odüsszeusz (megítélése) a főhatalom (megtestesülése, Agamemnon megítélésnek) a tükörképe (vagy talán lenyomata) lenne.
Elfogadtatja, ami nélküle a elfogadhatatlan lenne, és mintha épp azt becsülnék benne, amiért a főhatalmat utálják (mert olyan, de nem az).
szeptember 9, 2010 @ 1:42 du. • válasz erre
Én azt a sunyit is ismerem, aki (azt hiszi)önvédelemből az. Hiszen őt az egész világ támadja(hatja) , vagy az egész munkahely, közösség, ezért neki képviselnie kell magát mindenáron. Mindig attól fél a legjobban, akitől valamilyen függésben létezik. (Vélhetően a kedves mama lehet a háttérben itt is, mint majdnem mindig.) Néha aktívan sunyi, néha passzívan. Az aktív sunyi nagyon meglepő lehet. Olyan helyzetet teremt, hogy védekezni nem lehet ellene. Kreatívan sunyi. Úgy csinál mintha te támadnál (amit csak te és ő tud, hogy nem igaz), s ő látványosan, mások szeme láttára védekezik ellened, ő az ártatlan, a védelemre szoruló, az előnyt jogosan kijáró, élvező. Tehát két legyet üt egycsapásra. Szánalmat kelt maga iránt, s közben téged sároz be. Nincs más lehetőséged, mint abban bízni, hogy a többi ember se teljesen hülye, akik számára a színjáték történik, s ezért lelepleződik. Erre ugyan kevés esély van, mert az emberek nem gondolják, hogy ilyen egyáltalán létezhet. Azon néha eltűnődöm, hogy tudatosan csinálja-e, vagy talán önmaga számára rejtetten működik így. Talán az utóbbi, mert magáról úgy beszél, mint jó emberről. Szóval az önismeret hiányáról van szó ebben az esetben is. Talán.
Nem haragszom rá, akkor sem, amikor ellenem, velem szemben is így viselkedik. Megértem. Megpróbálok védekezni ellene, néhány embernek elmagyarázom(az egész mechanizmust), de azt hiszem fölöslegesen. Marad az a verzió, hogyha olyan szinten is képes ártani, ami számomra egzisztenciális bizonytalanságot okoz, akkor majd megoldom azt a helyzetet is. Remélem, ha meg nem, akkor majd úgy lesz, ahogyan éppen lesz.
szeptember 9, 2010 @ 2:23 du. • válasz erre
Válasz Klára hozzászólására (#16):
Mindenki többé-kevésbé azt hiszi, amit írtál, és hite mértékében látjuk (okkal) a vakmerőtől kezdve a merészen át (nem csak és nem végül) sunyinak (hanem annak, akiknek katalógusvázlatát föntebb Véndiák vázolta).
Azt hiszem, hogy a kedves mama itt is meghatározó szerepe mellett ebben az esetben a kedves papáé sem elhanyagolható, aki az elégedetlenség – valóban elsődlegesen az anyától kikényszerített – elleplezését egy olyan konfrontációs technikával egészítette ki, ami nem mintaként szolgált, hanem (az apa viselkedésével generált félelemmel) az eredeti elleplező technikát erősítette, mert mélyítette tovább.
szeptember 9, 2010 @ 5:31 du. • válasz erre
Odűsszeusz Philoktetészt tényleg átverte, de nem személyes célok elérése miatt. Király volt, aki áthazudta magát az igazságig. A cinikusokról nem filozófiai értelemben, hanem a szó mai mindennapi értelmében írok majd. Elővételezem, hogy minden sunyi cinikus, de nem minden cinikus sunyi.
szeptember 9, 2010 @ 6:24 du. • válasz erre
Nagyjából valószínűleg, de a cinizmust óvatosan mérném, egyrészt épp az arisztóval a cinikusokról szóló termékeny eszmecserétől megerősítve.
főként pedig azért, mert annál cinikusabbat – és funkcionalitását tekintve zseniálisabbat- nehezen tudok elképzelni, mint amit III. Richárd szól a katonáihoz a végső csata előtt:
Másrészt a lelkiismeret furdalást a sunyiktól sem venném el (már csak azért sem, mert ne legyen nekik annyira könnyű a föld.
Mit mondjak még, amit nem mondtam el?
Gondoljátok meg, kikkel is verekszünk:
Kalandorokkal, gaz földönfutókkal,
Rongy parasztokkal, breton söpredékkel,
Kiket túlterhelt földjük kiokádott
Ezt megelőzően azonban rémálmából riadva így beszél magához magában:
… – Álom volt csupán.
Hogy kínzol, gyáva lelkiismert!
Hideg cseppek remegő húsomon.
Magamtól félek? Nincs itt senki más.
Én én vagyok, Richárd Richárd barátja.
Tán gyilkos van itt? Nem. Dehogynem: én.
szeptember 10, 2010 @ 7:20 de. • válasz erre
Válasz Klára hozzászólására (#16):
A Facebookon az egyik mondatodról érdekes beszélgetés alakult ki, bemásolom:
pontosítok (Szondi Lipót nyomán és alapján) mértékében és módjában. Módja szerint elfogadott és nem elfogadott módról beszélhetünk, és nagyon ostoba módon épp az elfogadott módjai jóval, összehasonlíthatatlanul ártalmasabbak.
Persze! 
Paranoid működéssel kiterjesztjük énünket, és (szerencsés esetben kudarc esetén) katatótón módon visszavonjuk (aztán megint kiterjesztjük és így tovább), ez maga a próba/szerencse alapon történő tanulás (alapja)! Más kérdés…, hogy a tanult az elsajátított kudarchatár(ok) általában is elfogadottak-e, vagy (az akkumulálódó családi hagyomány révén) attól mindinkább eltérő(ek). Az utóbbi esetben és annak növekvő mértékében olyan, mindinkább ahhoz hasonló viselkedést produkálunk, mint azok, akiket a tanulásban genetikai/fiziológiai okok akadályoznak (az értelmi akadályozottak, akik inkább biológiai, a “csak” pszichiátria esetek inkább szociális okokból fogyatékossággal élő emberek).
L: Ez szimplán dilis illetve paranoid. Mennyi ilyen van!:(
LE: Mindenki az (ha nem katatón), csak a mérték(ük)ben van különbség. :-/
Zs: de mecsoda kbség tud lenni a mértékben…
LE:
Zs: igenigen, a negatív választás is választás…hu erről eszembe jutott, h amikor pszichiátrián voltam gyakorlaton, megcsináltam az MMPI-t és kihozta simán a látens paranoiát:))
LE:
Gy: sunyiság-art: az úttörő ahol tud, árt.