Szenvedély
A szenvedély szó töve nem véletlenül utal a szenvedésre, mely a szóban forgó esetben elszakíthatatlan a viselkedéstől. A szenvedély negatív értéktartalmú szó, s mintha benne bujkálna a szenvedélymentesen élő józan, becsületes, ámde bornírt ember izgalma és irigysége azok iránt, akik másképpen élnek mint ő. Nem várják a segélyt, nem keresik a kiskapukat, hogy ne fizessenek adót, nem dolgoznak fizetésért vagy önként, s egyáltalán nem csinálnak semmi olyat, amiről Dosztojevszkij oly sokat írt. Ezek az emberek szenvedélyeiknek élnek, míg meg nem halnak. Haláluk oka többnyire éppen a szenvedély, mely felszippantja életüket, redukálva őket egy-egy kényszeresen, nap mint nap megismételt tettre. Az irigység azonban indokolatlan. Aki szenvedélyének él, az a szó szoros értelmében véve szenved, de nem tud szenvedésétől megszabadulni. Nem azért iszik, kábítószerezik, játszik, szexel mert neki az annyira jó. Lehet, sőt valószínű, hogy az első találkozás a szerrel eufóriát okozott, a csillagokba repítette a próbálkozót, de ami utána jön, az fájdalom és megpróbáltatás, amit súlyosbít a meg nem értettség, félre értettség, a stigma, mely nem ereszt.
A nem regisztrált email címről küldött kommentek csak jóváhagyás után jelennek meg (vagy átkerülhetnek a Dühöngőbe). A késedelmes megjelenésért a nem regisztrált látogatók elnézését kéri a szerkesztő. A regisztrációt nem kell külön kérni, elég egy kommentet küldeni. A regisztráció elfogadását (illetve visszaadását) csak első alkalommal a kommentekben “regisztrált” felirattal jelzem.
Címkék: eufória, szenvedély, szenvedélybetegség, szenvedés
március 4, 2010 @ 9:15 de. • válasz erre
Heinz Kohut nem a szenvedélybetegségek, hanem a pszichózis (általa néhány esetben gyógyítani tudott formájának) okaként az én funkció (preverbális korban elmaradt kialakulásáról, és ezáltal) hiány(osság)áról, a világból sajátként (szelftként) elkülönülő részének preverbális szinten való megrekedéséről beszélt, és igyekezett azt pótolni (és ezáltal olykor sikerrel gyógyítani).
A bejegyzésből a szenvedélyek (és a tárgyukat képező szerek) ehhez hasonló (de jóval kevésbé szofisztikált) pótlásként tűnnek fel. A tébolyból (legalább a devianciába) kivezető útként.
Amennyire helyénvaló ez a (Kohut gondolatmenete nyomán született) válasz, annyira magyarázhatja, hogy miért is nem “sírunk és nevetünk együtt“.
A konkrét (a bejegyzés által felhozott) példánál maradva (ha még élne) Kohuttal együtt sírhatnánk azon a kisgyerekkori poklon, amelyből a kivezető út megtalálása, ha nem is a szenvedélyek (a bejegyzés szerint csak) kezdeti eufóriáját okozza, de olyan örömmel jár, hogy jókedvükben a(z éppen hogy csak) nem szenvedélybetegek csak röhögni tudnak azokon, akiknek abból a(z eredetinél alig enyhébb) pokolból már nem sikerült kivergődniük (a szenvedélybetegeken). Úgy is mondhatnám, hogy az ilyesfajta (az ezen a blogon kuka) nyomorultaknak meg az a szenvedélyük, hogy röhögnek a náluknál is nyomorultabbakon. Másodlagosan. Elsődlegesen annak örülnek, hogy (éppen hogy csak, de) sikerült megúszniuk azoknak az őket is fenyegető sorsát.
Tehát mire sincs kevésbé szükségük, mint olyan szövegeknek akár csak az olvasására (nemhogy kommentelésére), ami nem (minden szenvedélybeteg kontrasztjában látható) sikerükre, hanem az elkerülni reméltnek a(z őket fenyegető) közelségére (és ezzel sikerüknek nemcsak a viszonylagosságára, de törékenységére) emlékezteti őket (és nevetségességgel fenyegeti őket).
Ps: most kezdem csak érteni azoknak (csak látszólagos, mert másodlagos) makacsságá(nak oká)t, akiket saját blogjaimról (nem durva szóhasználatuk, hanem makacsságuk okán, és főként azért, mert számomra mind unalmasabb és meddő módon csak nyomják-nyomják, ami egyszer az eszükbe jutott, és amit már leírtak) ki-kitiltok.
Elsődlegesen nem makacsok, hanem – mint mindenki – önmagukhoz ragaszkodnak, amit azonban (az én funkció részleges, a szenvedélybetegeknél, és a káromkodóknál enyhébb fokú hiánya okán) csak úgy vélnek megtarthatónak, ha rögeszme közeli meggyőződésükhöz megerősítést kapnak. (Na, ez már olyan messzire vezet, hogy a saját blomon folytatom a gondolatmenetet.)
március 4, 2010 @ 10:12 de. • válasz erre
Persze ez a már kényszeres cselekvésismétlés, ami minden szabadságtól megfoszt, ami rabságban tart, pusztítja az ént és a környezetét. Ez a szenvedély ön és közveszélyes betegség. Akkor is, ha a szenvedélyhez, ehhez az örömmentes szenvedéshez való ragaszkodás lélegzetelállítót produkál. A szenvedély akkor is pusztító. A szerencsés örökösök lehet, hogy majd élvezik, de amikor még van, amikor még teremt, akkor kegyetlenül pusztít is. Mégis az, az érzésem, hogy szenvedély nélkül semmi sem megy. És mindjárt hozzáteszem, hogy a kordában tartott, ha tetszik a nem beteg szenvedélyre gondolok. E nélkül nem lehet se sportolni, se üzletelni, se politizálni, se szenvedélybeteget gyógyítani, egyáltalán semmit se lehet csinálni, aminek egy kis köze is van az alkotáshoz. Egyébként blogot se lehet írni. De hogy nem érdemes az biztos.
március 4, 2010 @ 11:11 de. • válasz erre
Lucifer a szenvedélyről metaforikusan beszél, amire utal, azt másképpen nevezném, javaslatok: elhivatottság, belső vezéreltség, kötelesség érzet. Szabadság és szenvedély, mint arra Lucifer is utal, összeegyeztethetetlenek.
március 4, 2010 @ 11:41 de. • válasz erre
Válasz Csepeli György hozzászólására (#3):
A belsővezéreltség csak genus fogalomként tetszik.
Specifikáció nélkül a belső vezéreltség egyrészt maga a (csak fiziológiailag korlátozott, tehát a pszichotikusok) szabadság(a), másrészt (ebből következően) pszichózis.
A (pszichózis és a) szabadság minimális (ezért még a legtöbbször deviáns) korlátozása (és egyetlen tevékenységre való koncentráltsága) a szenvedélybetegség.
A szabadság (külső, szociális) kötelességként való korlátozáshoz képest azonban a szenvedélybetegség szabadság, merthogy kötelességek által a szenvedély területén nem (kevésbé) korlátozott (mint a nem szenvedélybetegek).
Ugyanakkor, és persze! A külső, szociális korlátok el nem fogadása/áthágása (se csak általában) nemcsak megerősíti, de gyakran (szó szerint) börtönné szűkíti az el nem fogadó számára ezeket a korlátokat.
Általában.
Azonban ebben az esetben a kivételek nem erősítik, hanem átalakítják a szabályokat.
Különösen akkor, ha a szenvedély (újabb specifikáció) elhivatottsággá enyhül.
A pszichózis – szenvedély – deviancia – elhivatottság (specifikációk által létrehozható/felállítható) sorhoz (de nem a sorba!) két elem kínálkozik illesztésre.
A pszichózis (elé képzelendő üres hely) és az elhivatottság közé és alá a rögeszme, ami ha, a nem robban kényszerképzeteként, vagy szenvedélybetegségként, vagy devianciaként a felszínre (ha nem lesz látensből manifersztté), akkor (tiszteletreméltó) elhivatottságként manifesztálódhat.
Másrészt az üres hely és az elhivatottság közé képzelendő a kötelesség, ami vagy kötelességteljesítő zombivá/robottá nyomorítja az üres helyet, vagy pszichózisba taszítja. Inkább csak elvileg elképzelhető, semmint a gyakorlatban megvalósuló, hogy az üres hely a kettő között elvergődhet az elhivatottságig.
Az üres helyet talán és annál is inkább nevezhetjük szubjektivitásnak, mert Kierkegaard az ént (a sajáttal) a Selvvel azonosítja.
március 4, 2010 @ 11:43 de. • válasz erre
Pedig hányszor halljuk a kifejezést: szenvedélyes szabadságszeretet…
március 4, 2010 @ 12:00 du. • válasz erre
Válasz Bognár László hozzászólására (#5):
ps: már megint abognár!
március 4, 2010 @ 3:24 du. • válasz erre
Vagy szabadság vagy szenvedély.
március 4, 2010 @ 5:32 du. • válasz erre
Válasz Csepeli György hozzászólására (#7):
Egyrészt, amit abognár
írt fentebb, másrészt igen, kivéve azt a valószínű esetet és lehetőséget, hogy minden szenvedély a szabadság megnyilvánulása (a függetlenség vágyának) (szenvedélyként torz útja).
március 5, 2010 @ 8:06 de. • válasz erre
A szabadság, ugyan úgy, mint bármi más, válhat pusztító szenvedéllyé, bár itt szükséges lenne a szenvedély és a rögeszme különbségének analízise.
március 5, 2010 @ 9:34 de. • válasz erre
Válasz aristo hozzászólására (#9):
Azt hiszem a rögeszme és a szenvedély között az (ettől, ennek hatásától) érintettek tesznek (közösségenként is, és koronként is szinte folyamatosan változó) különbséget.
Szenvedély az, aminek a következményét az attól érintettek ugyan nem tennének meg, de megértenek, és ezzel elfogadhatónak tartanak.
Rögeszme pedig, amit az érintettek nemcsak hogy nem tennének meg, de megengedhetetlennek (és ezzel valójában csak a közösségen belül, de általános értelemben) helytelennek (nyilvánítanak és) tartanak.
Talán ezt a változó határt (és a változásból is eredeztethető gondolati zavart is) jelezheti, hogy a szenvedély vezérelt cselekedetek véghezvivőjét némiképp archaikusan előszeretettel “őrült”-nek nevezzük, míg a (közösség által) rögeszmé(ne)k (minősülő elképzelések) követőit simán hülyéknek. Miközben és valójában napjainkban éppen hogy az őrülteknek nincs helyük köztünk (csak az arra kijelölt helyen, de minimum ambuláns felügyelet mellett és legyógyszerezve), a hülyék meg, mint a gomba eső után.
ill: 
március 6, 2010 @ 11:13 de. • válasz erre
Horatius most nagyot nézne: még mindig aktuális az arany középútról (aurea mediocritas) vallott elképzelése.
március 6, 2010 @ 11:27 de. • válasz erre
Válasz Bognár László hozzászólására (#11):
Lehet, hogy félreértelek, de én a rögeszme és a szenvedély közötti aranyközépút keresgélése helyett inkább a szenvedély elhivatottsággá (annak pedig lehetőleg jól fizető) hivatássá enyhítésének az útját ajánlom azoknak, akiket érdekel a véleményem.