Tudásunk a tudásról
Egy Nietzschéről kezdődött eszmecsere közben Aristo kommentjaként születtek meg az alábbiak (azonban úgy véltem, önmagukban is elég súlyos kérdéseket vetnek fel, semhogy tárgyalásukhoz a Nietzsche értelmezés béklyóit, ha már maguktól lehulltak, ne tehetnénk átmenetileg félre):
“...A tudás hatalom.” – kijelentés súlyát az állítás – szintén jogos – megfordítása adja, miszerint. “A hatalom: tudás”, ebben a “tudás”, értékvonatkozásaitól megfosztottan, pőrén áll előttünk, mint az uralom módszereinek tudása és mint lenézés az uralkodni nem tudók iránt. A hatalom ugyanakkor magában hordja az elidegenedettség aspektusát, a hatalom játékaiban résztvevők tudott és elfogadott “eszközjellegét” egymás számára. Tartalmazza továbbá a véletlen-jelleget is, a “beleszületés” aktusában, mintegy a szerencse forgandóságának tudva be a hatalom és a hozzá szükséges tudás birtoklását. A kopasz, terepjárós, aranyláncosok tudása vált a “a tudás” praktikus mintaképévé. A természettudományos gondolkodás legnagyobb problémája nem a módszer tarthatatlanságában, vagy a nevetséges szcientista optimizmusban áll, hanem az érték-nélküliségben. A hatalom önmaga értéke, a mindig aktív erő diadala a másik erő fölött, egyfajta absztrakt darwinizmus.
Az önmagáért való tudásba vetett hit, élveteg korunkban, elenyészni látszik, ami tanulásnak – mint a tudás megszerzésének módjának – a létét kérdőjelezi meg lassanként. Ma már talán csak egy fogorvos-hallgató tud egyenes vonalat húzni a jelen tanulása és a jövő jóléte közé. Ez a nézet igazolódik a “tanítás” iránt megfogalmazott igényekben is, amennyiben azt várják, hogy “készségeket” tanítsanak nekik, melyek “használhatóak” és “alkalmazkodnak” az elvárásokhoz – mely elvárások, nem titkolt módon, a hatalom elvárásai. Alkalmazkodni mindenáron: ez a jelszó, benne a ki nem mondott közöny, azzal kapcsolatban, hogy mihez. Persze a szatócsok, iparosok és uzsorások hatalmában mindig van valami visszataszítóan köznapi kegyetlenség és ridegség ami önmagában feszültséget okoz a “tudás-fétis”, a “tudás alapú társadalom” eszméinek napi gyakorlatában; amit el akarunk veszejteni, először oltárra emeljük, hogy csalódhassunk benne. Csalódásaink tesznek cinikussá bennünket, függetlenül attól, hogy csalódásainkat magunk okozzuk.
Ami azt illeti, a filozófia – a maga módján – jócskán kivette a részét abból, hogy mindez így alakult. Tulajdonképpen, a kritika az, ami ide juttatott bennünket. A kritika ideje, ugyanakkor, lejárt. Az “elfogulatlan pillantás”, a “szabad vélemény” hazugságnak bizonyult, apológiának, a jelen, sőt mi több, valamely meghatározott jövő apológiájának. Persze nehéz ezt emelt fővel beismerni és nem is lehet másképpen, mint úgy, hogy önálló értéket tulajdonítunk a gondolatnak, a tudásnak magának. Ez persze avittas álláspont, hiszen nem sok “haszon” származik belőle, nem segíti az “alkalmazkodást” és nem származik belőle “versenyelőny”.”
Címkék: antropológia, antropológiai változás, közoktatás, másodlagos szocializáció, szocializáció
június 17, 2010 @ 8:09 du. • válasz erre
Ha a tudás hatalom megfordítása a hatalom tudássá valóban és abszolút jogos, akkor jogos az a megfordítás is, hogy Szókratész ember, tehát az ember Szókratész.
Természetesen tudom, milyen logikai hibára épül ellenvetésem, tehát ne vesztegessük az időt ennek kivesézésere! Helyette egy hasonlónak – ha csak – a körvonalait is szeretném jelezni logikádban. A tudásnak (egyik) lehetséges következménye, és ezzel egyik lehetséges funkciója a hatalomgyakorlás megalapozása és (stabilitásának) biztosítása, ezt nem vitatom.
Állítom viszont, hogy ez a hatalmi praxis bővíti a(z igazolt igaz vélekedésként vett) tudást, ami politikai filozófiaként (inkább nem) összegződött (mint igen. A politikai filozófiákban – a politológiáról már nem is beszélve, mert gusztustalan dolgokról nem beszélünk, mint azt az egyik általam tisztelt professzorom egy másik professzoromra vonatkozó kérdésemre válaszolta. – nos politikai filozófiaként tudáselemek vélekedésekkel – politológiaként pedig balhitekkel – keveredve alkotnak – állagukból is következően – bomlékony egységet.)
A hatalomból (annak gyakorlása révén) származó speciális tudás főként a közeg – legfőképpen kulturálatlanságaként megragadható- (szub)kultúrájaként létezik, és tapasztalható. Ennyiben létező, de olyan értelemben titkos szelete a tudásnak, hogy köztudottá válása a hatalomgyakorlás (és az erre vonatkozó tudás) új formáját generálja, mint azt legnagyobb visszhanggal az amerikai függetlenségi háború, 1789-et, 1917-et, a második világháborút, majd a szovjetek eszméjének összetartó erejének számtállása után tapasztalhattuk.
Istenemre külön témának gondoltam, ezért is nyitottam külön rovatot, de itt is Nietzsche köszön vissza, mert az dereng fel, hogy az általam írottakból következően a kultúra és kulturálatlan politikai szubkultúra távolsága ugyan látszólag csökken, de a hatalom (a speciális tudás) lényege mit sem, csak formája változik.
akár úgy is összefoglaljuk, “nem eszik olyan forrón a kását” (mondja, pontosabban csak gondolja egy politikus a kulturális korlátokról, amelyeken átlép, hogy, amennyire csak a megváltozott formák lehetővé teszik élvezze azokat a nemcsak archaikus, de olykor atavisztikus ízeket, amelyek illata Nietzsche műveiből is érezhető. A Kultúra és hatalom közötti (sosem nullává) csökkenő távolságból következik, hogy ugyanaz történik ugyan (szinte), mint amit Nietzsche a morál genealógiájában leírásával megközelített (talán nem is ugyanannak örök visszatérése, hanem ittléte?) 
, de egyre bonyolultabb módon (ha úgy tetszik egyre körülményesebben, mindinkább elleplezve).
Ezt a lényegét és ezzel a politika és a politikus kultúrához való viszonyanyát (némi egyszerűsítéssel)
Azt hiszem ez a csökkenő távolság az oka (ami azonban a lehető legélesebb ellentétet választja el), hogy a hatalom szinte mindenre átsugárzik, mindent átitat és roncsol. Azt hiszem ez van egyrészt, másrészt a felvilágosult tudományossággal szembeni (nem mondom, hogy oktalan, és azt sem, hogy jogtalan) fenntartásaid, de ez két külön szál. Más kérdés, hogy összefonódnak. :-/
Abban nincs vitánk, hogy nem a klasszikus filozófia időszakát éljük, bár én ezt talán Nálad cinikusabb módon inkább csak művelésére, és (szinte egyáltalán) nem művelhetőségére értem. Nem a filozófia, és csak (igaz épp csak egy hajszálnyival) kisebb részben a kor hibája, hogy nem élünk ezzel a lehetőséggel. És tulajdonképpen erre jutsz Te is gondolatmeneted végén, ha jól értelek, sőt még életjelet is adsz.
június 23, 2010 @ 10:57 de. • válasz erre
Szerintem a probléma mélyebb. A tudás nem áru, a tudatlanság kulturája a kapitalizmusban is virul. A probléma a tudatlanokban van, akik ha akarnak sem lesznek képesek arra, hogy tudjanak. Ehelyett megveszik (vagy megkapják) az illúziót, hogy tudnak, s ezt követően már övék a pálya, Michelangelo mehet széket faragni, mert nem kell az AgitPropnak, de a sponsornak sem, nem is beszélve a piacról.
június 23, 2010 @ 10:59 de. • válasz erre
Válasz Csepeli György hozzászólására (#2):
A probléma mélységét az adja, hogy a tudás genezisét és főfunkcióját tekintve valóban, és messze nem áru, azonban hatalmas kereslet van rá.
És ebből (többek között, és messze nem a teljesség igényével) a következő (máig tartó, sőt mélyülő problémák adódnak):
1/ A kereslet kielégítést (feltehetően a kielégítésére képtelen tudás-impontensek) alávalónak, sőt (a tudás el)árulás(á)nak tekintik.
2/ Feltehetően azért, mert impoptenciájuk okán mások (mondjuk úgy) tudását árusítják, és a hatalmas kereslet helyett egyszeri befektetésként a hatalmasok igényét igyekeznek kielégíteni.
3/ A hatalmas keresletet úgynevezett közvetítők (vö. mediátor, média) elégítik ki gagyival.
július 3, 2010 @ 7:29 de. • válasz erre
Válasz aristo hozzászólására (234 #5),
Válasz Lux Erik hozzászólására (234 #6),
Válasz Lux Erik hozzászólására (#1):
Reflektálva a kormány gazdaságpolitikájának eredményességéről és helyes voltáról folytatott vitáink érvkészletében (pontosabban csak a saját kommentjeimben!) megfigyelhető változásra (hogy a kormányváltással nagyjából párhuzamosan direktből indirektté, érvelőből ironikussá váltak) (és belekalkulálva, hogy ez a változás már ezt megelőzően elkezdődött, és nemcsak az említett kontextusra korlátozódva, de erről valamivel később!), a következők felvethetőségére jutottam:
1/ A latinok rosszul tudták, és némiképp leegyszerűsítve mondták/állították, hogy a tudás hatalom.
2/ A kettő (tudás és hatalom) ugyan összefügg, de csak módosítják egymást.
2/1 A tudás a hatalmat (bármit jelentsen is) okos, vagy buta hatalommá,
2/2 A hatalom pedig (kevésbé szükségszerűen) a tudás artikulációját (ám korántsem véletlenül):
3/ Minél távolabb artikulálódik a tudás a hatalomtól annál vitathatóbb, minél közelebb, annál vitathatatlanabb. És csak másodlagosan azért, amivel vitathatósága mértékváltozásának elsődleges okát össze szokás cserélni:
3/1 Elsődlegesen azért, mert minél inkább a hatalomhoz közel (mintegy, vagy valóban a hatalmat gyakorló tudásaként) artikulálódik, annál valószínűbb, hogy nemcsak tudásként és nemcsak artikulálódni, hanem rendelkezésként (ami a hatalom speciális nyelvhasználati módja) részben, vagy egészében meg is fog valósulni. Amilyen mértékben megvalósul(hat), olyan mértékben több, mint csak üres(sége okán ostoba) fantázia.
Ha nem is (válik feltétlenül) igaz(zá), de valóságos(sá válik): létező(bb, mint a csak üres fantáziák).
3/2 Másodlagosan és csak (méghozzá okosan, mert helyes módon) alkalmazkodnak és ehhez a helyzethez a nyelvhasználók. A rendelkezés forrásához való közelségükkel nagyjából egyenes arányban tudják, hogy a rendelkezés mindenkor több, mint üres fantázia, (a) valóság (közvetlen elő formája. Abban az értelemben, hogy változásának azt a részét teszi szóvá, amit módosítani – ha nem is az elgondolt mértékben és módon, de -lehetséges számunkra).
4/ Annak, hogy nyelvhasználatom fentebb részletezett módosulása (egész rovatrendszerrel manifesztálódó módon) a politikai hatalom (választást követő) változása előtt elkezdődött oka talán abban keresendő, hogy a hatalom forrása (végső soron) és Carl Schmittel összhangban (noha nyilván nem pontosan abban az értelemben) a szuverenitás körül keresendő, és annak forrása pedig a szubjektivitásban (nyilván nem abban az értelemben, ahogy Hegel használja, hanem abban, amire Hegel is, mások is ezzel a szóval, illetve ennek különböző nyelvekben meglevő változataival referálnak). Egyrészt a hatalmi hierarchia (és ennek következményeként központja) ennek, a szubjektivitás kinyilvánítása, illetve visszafogása és ezek mértéke mentén alakul ki, másrészt és főként direkt vitatása nemcsak meddő, de értelmetlen is, értelmetlensége tehető (talán és csak ironikusan) láthatóvá.
március 8, 2011 @ 10:04 de. • válasz erre
El vagyok ragadtatva – írtam Csepeli György a fentieknél szűk évvel később keletkezett bejegyzéséhez, a Pedagógiához írt kommentemben.
Bejegyzésével a tudásnak azt a vonatkozását sikerült (a keletkezése értelmében vett) eredeti kontextusába visszailleszteni, amivel ebből kiszakítottan (nemcsak) föntebb (és nemcsak nekünk) nem igazán sikerült mit kezdenünk.
Eredetileg a fentebb leírtakat egy hosszú bejegyzésnél is hosszabb kommenttal folytattam, amit azonban ha nem is töröltem, de megjelentetését egyetlen egy ok miatt szombatra halasztottam. Sok (egészen pontosan négy) éven át tapasztaltuk, hogy hétvégeken, amikor nem születik új bejegyzés, a látogatottság – érthető okokból – csökken. Ezért is kezdtem eleinte rendszertelenül, azután mind rendszeresebben bejegyzéseket írni, amelyek nagyjából szinten tartották a látogatottságot.
Örömmel tapasztaltam a látogatói szokások megváltozását, hogy mind gyakrabban térnewk vissza régi bejegyzések témáihoz, ezek – a látogatottság szempontjából is – fölöslegessé tették hétvégi írásaimat.
Közben azonban a blog rovatstruktúrája jelentősen egyszerűsödött, és úgy tapasztaltam a hétvégén, hogy visszaállt a régi rend. Új bejegyzés híján a látogatottság csökken.
Ezért, és főként lustaság okán vettem ki ennek az egyébként is hosszú kommentemnek a nagyobbik részét: jó lesz a hétvén, és meglátjuk, hogy milyen hatással.
március 12, 2011 @ 11:00 de. • válasz erre
I.
A fentiek óta eltelt szűk évben a hatalom absztrakt, és frankfurti illatú rémből ugyan három kísértetté kezdett szétszálazódni, de ez bennem is csak most tudatosodik:
1/ Egy olyan, a múlt ködébe vesző (nemcsak Arisztóra való tekintettel, de az ő inspirációja hatására – egyelőre idézőjelben) “fejlődési” szakasz termékeként, mely Szókratész korában felszikrázott és (szinte Szókratész perével) sajnos csak majdnem láthatóvá vált.
A felvillanás villámfénye nyomán keletkező káprázatban (amiként Prótagorasz útja elkanyarodott Szókratészétől) a bölcsesség (szeretete) részben kisebb részeben ködössé dogmatizálódott (ahogyan a szofisták emlékei is nagyrészt tudattalanná, sőt, mind inkább majd hogy nem) tudottalanná vált. Részben pedig és ennek arányában (mintegy annak ellensúlyaként, miként Szókratész alakja is) majd hogy nem bálvánnyá magasztalódott (valójában silányult).
(Mellesleg és ennyiben még a fejlődés szó is kap némi, nemcsak barbár ragyogású fényt, de értelmet. Úgy mondanám, hogy fejlett az, aki nem issza, hanem itatja a mérget. – Ez a jelentés a nagy földrajzi felfedezésekkel szinte párhuzamosan kezd felfényleni annyira, hogy a XX. századra ehhez mérten már a kihallgatószobák is vaksötétnek látszanak.)
2/A hatalom (azámomra és először inkább csak a magyar történelem részeként) mindinkább specifikálódni kezdett, különössé vált. A mindig és mindinkább csak jövő idejű – nevezzük úgy – “mi hatalmunk”-ként (mely ezáltal – a fogalmát tekintve talán hasonló eredetű – Istenországához kezdett hasonulni, de annál összehasonlíthatatlanul nagyobb mértékben nem annyira csak az ölés legitimálójaként, de) az öldöklés okaként funkcionál.
3/ A mindenkor (de a XVI. század óta ez ezen a tájon különösen élesen) jövő idejű “mi hatalmunk”-kal szemben mindenütt az (ők hatalma, az) idegenhatalom áll(ítódik, de helyesebb mindinkább projektív képzelődést mondani).
“Így” (ha nem is kezdettől) “volt, és” (ha nem is örökre, de jó darabig) “így marad a világ“.
Ennek a dinamikának az eredetét tette (talán nemcsak számomra) láthatóbbá a bejegyzés.
II.
A (nagyon nagy leegyszerűsítéssel szólva a) bejegyzés a személyköziként kialakult (és alakuló) dinamika csoportközivé transzformálódása (és önállósodási módja) színterét tette az eddigieknél jóval láthatóbbá a bejegyzés.
Még nagyobb leegyszerűsítéssel: annak a (következményeit tekintve antropológiai) változásnak a kialakulástörténete sejlett fel, amely még a Google keresőjében is(!) hiányként van jelen (tehát a blog látogatóin kívül csak Isten a tudója), és amely hiányt bárki tapasztalhatja, aki tudásért nem Istenhez fordul és fohászkodik imáival, hanem a Google keresőjébe azt írja be, a “közoktatás története”.
Ennek még megíratlan lényegét abban foglalhatjuk röviden össze, hogy azt a funkciót, amelyet manapság másodlagos szocializációnak szokás nevezni, részben az egyház, részben olyasmi töltötte be, amit manapság, de csak és szigorúan doktori értekezések szintjén “a családot övező szociális hálózat”-nak szokás nevezni.
Az említett két faktor mellett harmadikként jelent meg – meglehetősen szigorúan csak a városokban – az, amit iskolának lehet már nevezni, de a maival nagyobb hangsúllyal (és a céheken belül) annak jogelődje, amit manapság még szakképzésnek hívnak.
Ezt a burjánzó tenyészetet (szinte) egyszerre formálódott meg és alakult ki közoktatásként – történő, és ezzel antropológiai változást okozó, ha nem is ki-, de – beteljesedő államosításával, ami egy (antropológiai értelemben is) új ember (ha nem is kovácsa, de alap)öntőformája, ami nyersanyagot gyárt a funkciójukban szintén megváltozott egyetemeknek, amelyek ezt megelőzően a szellem – mondjuk így – művészi – formálásának voltak a színterei, mára azonban a(z említett nyersanyagból) végtermékgyártás nagyüzemeivé alakultak át.
Mindennek (hogy egy mondat erejéig visszakanyarodjam ennek, a fenti bejegyzésnek az eredeti témájához) csak mellékterméke a filozófia módjának és státuszának a máig tartó megváltozása.