Tükör
Tegnap, mint már annyiszor, a médiaszakon elindítottam a szociálpszichológiai kalandtúrát, melynek első állomása mi más lehetne, mint az én. Rejtélyes, ugyanakkor ismerős alakzata az én társas életünknek, nincs pillanat, amikor ne éreznénk, s még álmunkban sem hagy nyugtot nekünk. Erről bőven ad információt Erik álomfejtő blogja, mely Nemzeti Álomtárként a NAVA konkurrense lesz hamarosan. Az infánsnő születésnapjáról szóló Wilde mesénél nincs jobb illusztráció az én-re. Magányosan, társ nélkül felnőtt csupaszív szörnyszülöttről szól ez a mese, akit saját tükörképének megpillantása sújt halára. Másokban vagyunk, mondja a mese, olyanok vagyunk, amilyeneknek látnak bennünket. Ha ezt nem vesszük tudomásul, halálra vagyunk ítélve. Wilde mintha saját sorsát írta volna meg ebben a mesében. Nem tudta, hogy mások tudják, amit ő tudott. Elítélték, börtönbe zárták, ahonnan egyenes út vezetetett a halálba, majd a halhatatlanságba. A tükrök, melyek vesztét okozták, összetörtek. Meg kell halnia annak, aki élni akar.
A nem regisztrált email címről küldött kommentek csak jóváhagyás után jelennek meg (vagy átkerülhetnek a Dühöngőbe). A késedelmes megjelenésért a nem regisztrált látogatók elnézését kéri a szerkesztő.
A kommneteknél a dátum mellett “válasz erre” link található.
szeptember 20, 2008 @ 10:22 de. • válasz erre
A pozitív gondolkozás annak inkább lehet a sajátja (talán), aki tevékenyen él. Tevékenyen abban az értelemben, hogy tevékenységével hozzá tesz a „nagy enciklopédia” címszavaihoz, vagy legfeljebb korrigálja azokat. Természetesen a konkrét tevékenység gyakran nem a „címszó” létére koncentráltan történik, hanem a saját világ tényeinek, feladatainak az „én megtettem minden, amit csak tudtam„ elvárásnak való megfelelésre való törekvés megvalósításában. Nagy szerencse, ha ez minél nagyobb átfedésben van az „enciklopédia” felüthető címszavával, márha leginkább abban hiszünk, hogy a tudomány az, ami a tükör szerepét leginkább szolgálja. Talán a művészet, a legélesebb és legnagyobb kiterjedésű tükör felállítója, és természetesen emberi kapcsolataink. Miközben az általunk művelt tudomány tényeit kreatívan értelmezzük, átírjuk, hozzáteszünk, vagy akár új címszavakat írunk, részesei vagyunk az élet folytonosságának, aminek tükreit leginkább az irodalom tartja kezében. Ez meglehet elfogultságot tükröz, hiszen mit kezdene az irodalom a többi tükör, a művészet különböző ágai, vagy a filozófia, történelem, pszichológia és más tudományok ismeretanyaga nélkül? Ezek a tükrök a valóságot mutatják, s a mi dolgunk, döntésünk, hogy a tükrök számosságát és minőségét fokozni vagy csökkenteni szeretnénk. Újabb tükröket keresünk önmagunk megismerése számára a művészetek, a tudományok, minél alaposabb megismerésével, vagy emberi kapcsolataink mélyítésével válunk képessé az élet folytonosságában való hitünk felvállalására. A gondolkozásunk, az élethez való viszonyunk tükre, -amíg a fentiek értelmében tükreink száma- növekedő tendenciát mutat, ha csökkeni kezd, onnan már a folytonosság azon szakaszába érünk, ahol az elmúlás állapota felé tartanánk. A fenn említett ismeretekben, tükrökben való elmélyedés bizonyos pontjain, szakaszában annak az érzésnek a közelébe érünk néha, ami bepillantást enged a másik ember tükrök által körülvett világába, (szerelem, tudományos megismerés, katarzis) amikor is ráébredhetünk arra, hogy ugyan egyedül vagyunk, de ez a magány valamelyest (időnként, pillanatokra) megosztható.
szeptember 20, 2008 @ 10:33 de. • válasz erre
Válasz Klára hozzászólására (#1):
sejtésem szerint “megosztható” = “többé-kevésbé tükörképe másokénak”. És nem vagyok benne biztos, hogy feltétlenül a magány lenne ez (a megosztódó/megosztható). A romantika óta (nagyjából Heiderggerrel csúcsra járó módon) szokás alapélménynek/állapotnak tekinteni (a magányt, és variációit).
Vagy az, vagy nem.
Én (a magányt) inkább az önállóság érzelmileg alaposan, és mindjobban túlspilázott derivátumának vagyok hajlamos tekinteni.
szeptember 20, 2008 @ 11:03 de. • válasz erre
Válasz Lux Erik hozzászólására (#2):
“Én (a magányt) inkább az önállóság érzelmileg alaposan, és mindjobban túlspilázott derivátumának vagyok hajlamos tekinteni.”
Nagyon szívesen csatlakozom ehhez a szemlélethez. Nem a magány mindenen túlmutató létéről szerettem volna szólni, inkább arról, hogy a saját élet tükreiben mit is láthatunk. Önmagunk tipizálhatóságát, vagy egyediségét, vagy tipizálható egyediségét?
De, akkor mi van a tükrökben, vagy mi van Heidegger óta, vagy mit “gondolnak” a kognitív tudományok?
szeptember 20, 2008 @ 11:35 de. • válasz erre
Aki dudás akar lenni, pokolra kell annak menni, nyilván azzal a céllal, hogy rendesen megtanuljon dudálni, és a dudamuzsikával világra röpítse én-jét – tájékoztat a nép költője. A dolgozó és, hatni akaró művész e felfogás szerint csak magát adhatja és ahhoz, hogy magát adhassa, túl kell lennie jón s rosszon, életvilágon és rendszeren, hogy felmondjam a leckét is. Az ipari tanuló kérdése, hogy aki pokolra megy lesz-e belőle dudás? A bosszantóan akadékoskodó nehézfejűségre jön az önuralomról is bizonyságot adó válasz; nem. Azaz minden bogár rovar, de nem minden rovar bogár … , vagy fordítva. Hány lába van a póknak? Mindegy ez nem biológia óra, menjünk tovább.
És most már Klárával is, ha ő arra gondol, amire E., meg esetleg én? 
Ha egy művész hatni akar – és mi mást akarhatna – mindenét ki kell szolgáltatnia, mindenkivel szövetségre kell lépnie, mindenkit el kell árulnia, azaz irány a pokol, keresse Mefisztót, Belzebubot, vagy végszükség esetén Lucifert. Valaki csak ráér. Amit felajánl a szerencsétlen az, a csupasz énje, amihez hozzásegítik e csupasz én eljuttatása a másikhoz, a másikba. Művész az, a csupasz Én, aki a műalkotást generál a Másikban. Így lépünk kapcsolatban. Ez a mi interakciónk. Minél döbbenetesebb a bennem keltett érzés, minél csupaszabb leszek az ő csupaszságától, annál inkább büntetni, elzárni kívánom a csupaszítót. Teszem ezt mindaddig, amíg a művészete által nyugtalanítom magam, magam miatt! Ha meghalt az más. Akkor győztem! Elnevezek róla egy utcát és rendben vagyunk. A halottak szelídek, de mindenképpen tehetetlenek. A halott csupaszsága már csak az ő csupaszsága. Gondolom, mert nem tud visszabeszélni. De nem ő beszél, hanem a mű. Akkor kezdjük, előröl?
***
Mi van a másik hatni kívánóval, a politikussal? Jönnek a vendégek!:(
***
„Én (a magányt) inkább az önállóság érzelmileg alaposan, és mindjobban túlspilázott derivátumának vagyok hajlamos tekinteni.” Nem vagyok benne biztos, hogy értem, de ha igen akkor mindjárt egyet is.
szeptember 20, 2008 @ 11:57 de. • válasz erre
Válasz lucifer (és némileg Klára) hozzászólására (#4-5):
Arra gondoltam, hogy az ember különböző mértékben ugyan, de (tetszik, nem tetszik) önállósodni kénytelen. (Nagyon kevesen vannak, akiket három éves koruk utrán is etetni, és tisztába kell tenni.) Önállóságának köre többé-kevésbé azonos az egyedül végzett tevékenységek – szerencsés esetben bővülő – körével. Ennek, az önállósodásnak számos előnye mellett, hátrányai is vannak. Szerencsés esetben egyre több mindenben kell egyedül döntenie is, és (többé-kevésbé egyedül megvalósítani, és főként) elviselni döntése következményeit.
Teheti azt is, amit mások várnak el tőle (vagy tartanak helyesnek), ilyenkor a közvetlen következmények inkább kellemesek; és teheti azt is, amit ő helyesnek tart ugyan, azonban mások inkább nem, mint igen.
Ilyenkor, a második esetben a kellemetlenséget (nagyjából a XIX. század, a romantika óta) mind szokásosabb nem a döntésnek, hanem mások meg nem értésének/értetlenségének, majd (és nagyjából – mondjuk – Kierkgaard óta) (a meg nem értésekben is manifesztálódó) magány következményének tudni be.
Ilyenkor (az előző bekezdésben épp csak vázolt úton) nem a másokétól eltérő érdekre, hanem (vélt, vagy valós) metafizikai/antropológiai konstrukciókra esik (ilyen esetekben) mind nagyobb hangsúly. Talán.
Ilyen esetekben (és így szocializálódva) az ember hajlamossá válik (leg)saját(abb) (személyes) érdekeit, valamiféle (romantikusan) az emberiség érdekében végzett tevékenységként élni meg (és interpretálni). Mondom: talán.
szeptember 20, 2008 @ 5:57 du. • válasz erre
Az egyedüllét, az egyedül élés és a magány, a magányosság nem ugyanaz.
szeptember 20, 2008 @ 11:44 du. • válasz erre
Válasz Lux Erik hozzászólására (#5):
Talán attól, hogy vállaljuk döntéseink következményét, felnőttek/önállóak vagyunk, s ezért nem érezzük szükségesnek “vélt vagy valós metafizikai/antropológiai konstrukciók” irányába vinni az értelmezés hangsúlyait.
szeptember 21, 2008 @ 3:58 de. • válasz erre
Válasz Klára hozzászólására (#7):
Igen, de nem.
Azaz a “felnőttség” nem ok, hanem következmény. Az önállóság megnövekedésének – még csak nem is következménye, hanem – (egyik) elnevezése, ha ugyanezt a fokot “varázslónak” hívjuk, a felnőtt még nem fog tudni varázsolni (ha sztár futbalistának, akkor ettől függetlenül vagy az, vagy nem). 
Azért írom ilyen élesen, mert hasonló a helyzet a metafitzikai/poltikai/antropolgiai konstrukciókkal (és az talán ezáltal érthetőbb lestt):
Az azért teszem, “mert Isten így akarja/ettől lesz stabilabb az ország/ez feléel meg az emberi természetnek” a tettől függetlenül lehet hamis is, igaz is. (Főként annak függvényében, hogy a többi ember hamisnak, vagy igaznak véli, és a vélekedés része lesz-e valamilyen hagyománynak, vagy nem lesz része.) A tett motívuma(i) azonban (elsődlegesen) nem ezek. Ezek a meta…stb. konstrukciók csak a tett bekövetkeztének valószínűségét növelik (ha kedvezőek, vagy csökkentik, ha ellentétesek).
szeptember 21, 2008 @ 4:06 de. • válasz erre
Válasz lucifer hozzászólására (#4):
Nem tartom kizártnak, hogy kissé (romantikusan
) túl merev határt húztál a művész és a többi ember közé.
), hogy a többiek a fantázia ilyen irányú használatáért, és főként manifesztációjáért is fizetni hajlandóak.
Talán azáltal van/létesül ilyen határ, hogy a pokolét hol vélik meghúzhatónak. Pontosabban, ha akárhol, de élesen, akkor a “többi” vélt poklokat kerülő “ember”-hez jutunk. A vélt pokol domesztikálása, lakhatónak minősítése, de legalább egy részének ilyetén mérlegelése esetleg annyira szokatlan (de szükséges
szeptember 21, 2008 @ 7:07 de. • válasz erre
Válasz Ferenc hozzászólására (#6):
Ferencnek igaza van ezek a dolgok tényleg nem ua-zok. Talán az én reakciójában, vágyában, az én-je adta lehetőségekben is ott a különbséget. Amikor az egyén keresi a társat, de rendre kivetettnek érzi magát, akkor jön az Erik jelezte megoldás.
Válasz Klára hozzászólására (#7):
Ez az ember – W. O. – nincs abban a helyzetben, hogy „felnőttként” viselkedjen. Én-je következménye a kivetettség.
Válasz Lux Erik hozzászólására (#9):
De! A 4 általában a művészre biztos, hogy nem igaz. Mint ahogy politikus is van, akire ez igaz, illetve nem igaz. A Wilde Oszkárok esetében viszont lehet benne valami. Arra gondoltam, hogy innen el lehet indulni és a pokol / a művész / a politikus és ezek – szavadat használva – domesztikálásával lehet folytatni. Nem feltétlenül ennél a bejegyzésnél. Hogy aztán ez a folyamat egy megszelídítést, vagy egy kiherélést jelent ez már egy másik és nem kevésbé érdekes kérdés.
szeptember 21, 2008 @ 8:52 de. • válasz erre
Válasz lucifer hozzászólására (#10):
Természetesen, de ugye ezek szerint mégsem azt gondolod, a”pokolra kell annak menni, aki dudás akar lenni” értelmében a dudás a célja a kiváló hangszertudás megszerzése lenne, mégha az énje világraröpítését szolgálná is, hacsak nem a röpüléstudományi ismeretek elsajátítása folyamán a szárnyalás szarnyalásnak olvassa.
szeptember 21, 2008 @ 8:54 de. • válasz erre
Válasz folyt. lucifer hozzászólására (#10):
A Wilde Oszkár modell körül keringve. A művész énjét mutatja, élete az öninterpretáció. A politikus dominancia törekvéseit kívánja érvényre juttatni. Hozzávenném még az üzletembert, akinek a lényege szintén az aktivitás, de ő verseng. A művész – gondolom – azt, akarja, hogy látva lássák, és ezért akarják őt újra látni. A politikus – gondolom – azt akarja, hogy valami történjen meg, ami miatt újra akarhat. Az üzletember – gondolom – szintén akar, de ő az akart események következményeként gazdagodni, nyerni szándékszik. Ha nincsenek, vagy rosszak a csoport befogadó-, nevelőképességei, terelő korlátai, stb., bármelyik hozhatja magát a borzalmat. Egyébként egyik nélkül se lehet élni.
szeptember 21, 2008 @ 9:00 de. • válasz erre
Válasz Klára hozzászólására (#11):
Klára! Nekem ez a mondat hosszú! Ha kérhetnék helyette két rövidet!
szeptember 21, 2008 @ 9:19 de. • válasz erre
Válasz lucifer hozzászólására (#13):
Hát azért a művész énje “viselkedésének” következménye a kivetettség, mert a pokolra kellett mennie, na nem a hangszertudás megszerzése miatt, hanem, mert éppen személyiségéből, énjéből adódóan nem volt más “választása”. Azt a kellemetlenséget vállalva , amiről E. is ír. A pokolban saját énjének értelmezést keresve inkább.
szeptember 21, 2008 @ 9:47 de. • válasz erre
A dal így szól: „Aki dudás akar lenni, pokolra kell annak menni, ott kell annak megtanulni, hogyan kell a dudát fújni” Az, hogy esetleg Wilde saját én-je volt a pokol az lehet, de pokolra ment és ezt büntették. Ez így kevésnek tűnik. Az igazi vétek, hogy a poklot bennem is láttatta.
***
A művészetben – a dudálni tudásban – a technika a legkevesebb. Valami előfeltétel, de nem több.
szeptember 21, 2008 @ 10:18 de. • válasz erre
Válasz lucifer hozzászólására (#15):
Egyetértünk amit a technikáról írsz. A vétek értelmezésében már nem.
szeptember 21, 2008 @ 10:28 de. • válasz erre
Válasz Lux Erik hozzászólására (#8):
Igen, értem. A művész helyzetének/személyiségének értelmezése talán a tett motívumainak értelmezése is.
szeptember 21, 2008 @ 10:43 de. • válasz erre
Egyetértek Ferenccel. Luciferrel pedig végképp. Hiszen a mondás, hogy „Aki dudás akar lenni, pokolra kell annak menni, ott kell annak megtanulni, hogyan kell a dudát fújni” több mint egyértelmű értelmezési tartománnyal bír. Hogy mit értek ezalatt? Azt, hogy olvastam olyan festőről, aki e mondásra hivatkozva jelezte, magyarázta, hogy miért kívánja elhagyni, miért kíván szakítani a szürrealistákkal. És persze ott van még a “tükör által homályosan” izgalmas kérdésköre is.
szeptember 21, 2008 @ 10:50 de. • válasz erre
Válasz Klára hozzászólására (#17):
A számomra kicsit líraian romantikus a művész helyett szívesebben látnék az ember( helyzetét/személyiségé)t, mert így – például Balzacnak, de általában az epikusoknak) elég sok személyiséget helyzetet kellene tulajdonítani. (És a közhiedelemmel talán ellentétben talán a művész is ember.
)
szeptember 21, 2008 @ 11:03 de. • válasz erre
Mi volt Wilde vétke? Amiért elítélték, hogy homoszexuális volt és ezt ráadásul vállalta. Az igazi vétke, hogy a csupasz életéből csinált műalkotást. Mindent vállalt! Mesterségesen felerősítve. Mindent megkérdőjelezett, karikírozott. Megsemmisítette a „kultúrát” és helyébe tett alkotását. Ez egy darabig tetszett, de a viktoriánus korban lenyelni nem tudták. Mi ma igen. Persze könnyű nekünk, nem minket ütköztetett szégyellni való állandóinkkal. Mi nem vagyunk olyanok. Mi fejlett, érett tárgyilagosak vagyunk.
***
Azt nem hinném, hogy Wilde a művész állandója. Művész, de másként is lehet valaki az, és aki úgy él, mint Wilde nem biztos, hogy művész. Szóval minden bogár rovar, de nem minden rovar bogár.