Választók és választottak
Pobedonoszcev nem hitt Arisztotelésznek, aki szerint ha az egyes emberen úrrá lesz valami indulat vagy más efféle lelki változás, akkor szükségképpen megtévelyedik az ítélete is, míg a sokaság másik esetében azonban nehéz feltételezni, hogy valamennyien egyszerre indulatba jönnek, s eltévesztik a dolgot. A csak magában bízó orosz úgy véli, hogy a tömeg arra hallgat, aki hangosabban kiabál, és közönséges hízelgéssel jobban alkalmazkodik az éppen uralkodó elvárásokhoz és hangulathoz. A dilemma ma is él
A nem regisztrált email címről küldött kommentek csak jóváhagyás után jelennek meg (vagy átkerülhetnek a Dühöngőbe). A késedelmes megjelenésért a nem regisztrált látogatók elnézését kéri a szerkesztő. A regisztrációt nem kell külön kérni, elég egy kommentet küldeni. A regisztráció elfogadását (illetve visszaadását) csak első alkalommal a kommentekben “regisztrált” felirattal jelzem.
január 28, 2009 @ 9:04 de. • válasz erre
Igen ezek azok a posztok, ahol én nem élem át teljes mélységében a dilemmát. Úgy érzem én döntöttem nekem ez nem kérdés. Igazából természetesen sose kerültem döntési helyzetbe, e téren ízlésem szikla szilárd, mondhatni így születtem. A dolog persze nem ilyen a természet által meghatározott, van mögötte racionális meggondolás is.
Az orosz hitt magában, hitt a másokra gyakorolt hatásában. Nem vette figyelembe, hogy közösségben él, ami korlátokat szab, aminek lehet akarata és nem feltétlenül csak hülyítendő. (Most elmegyek egy félórára a sarokban, és ha visszajöttem folytatom.)
Ez a makacs buta hit szüli a voluntarizmust, amiből könnyen baj lehet. Ez esetben is ez történt és talán felesleges hozzátenni, hogy ez esetben is mások itták meg a levét. Azok, akik követték a szavát, akik elhitték, hogy a makacsság mögött van valami, ami eredményre vezethet. Ilyen volt a cár, akit a felügyelete alatt a monarchia isteni eredete, a cári hatalom korlátlansága és sérthetetlensége szellemében neveltetett. Aki aztán sose nőtt fel, akit eltakarított egy másik – egy másik szöveget, de ugyanezt a modellt követő – hívő. Ebből lesz a voluntaristák váltógazdálkodása, termékük a hullák és a szenvedés.
január 28, 2009 @ 11:13 de. • válasz erre
Pobedonoszcev nem feltétlenül ellentétes Arisztotelésszel. A kiabálás kimondottan dühítő, és a düh, ha ügyes a kiabáló, abba az irányba hajlíthatja a véleményeket, amelyik irányba a kiabáló szavai mutatnak.
január 28, 2009 @ 11:47 de. • válasz erre
Na, itt a gond velem. Ha elkezdek kiabálni, a Pindur meg a Gida fülét farkát behúzva megy a sarokba. Egy óra, amíg kiimádkozom őket és rá tudom venni, hogy hozzák vissza a labdát. A szomszéd viszont üvölt, egyet s már megy is a blöki annak, akire bök. Dahrendorftól állítólag megkérdezték kell-e verni a gyereket. Azt mondta attól függ, mivé akarjuk nevelni.
Hát ezzel nem lesz nagy sikerem.
január 28, 2009 @ 12:16 du. • válasz erre
Válasz lucifer hozzászólására (#3):
A siker, például a gyereknevelés esetében is, nem mindig azonos a népszerűsséggel.
Dahrendorf nézetét elvileg megfontolandónak tartom, mert olyasmit hallottam, hogy a harci kutyákkal már kölyök korukban is kimondottan keményen bánnak a gazdáik. Nem is csak nevelési, de vadítási célból is verik őket. Persze nyilvánvaló különbség van az ember- és a kutyakölyök között. Amiként remélhgetően a célok között is. Ezért is használtam a megfontolandó kifejezést.
január 28, 2009 @ 2:12 du. • válasz erre
Szegény Dahrendorf, nem lehetett könnyű gyermekkora. Ami a kérdés érdemi részét illeti, az a helyzet, hogy nincs nevelési eszköz, mely ne járna valamilyen áhított vagy kevésbé áhított következménnyel. A gyermek sorsa 80 %-osan génjeiben, 20 -osan környezetében van megírva. Hát ezel sem lesz nagy sikerem.
január 28, 2009 @ 3:23 du. • válasz erre
Válasz Csepeli György hozzászólására (#5):
1.) Rubinstein véleménye felé hajlanék: 100-100%-ban mindkettő (mármint környezet és öröklött anyag hatása az ember fejlődésében).
2.) Arra hallgat a tömeg – és benne mi magunk is, hogy a fene vinné el – aki azt mondja, amit hallani akarunk. Akár orosz, akár másmilyen pasasokról van szó.
Néha magam is szeretnék süket lenni, nem hallani a gatyás társakat, elég a látvány! De nélkülük meg nincs világ, csak a sztyeppék…
január 28, 2009 @ 3:37 du. • válasz erre
Szólhattál volna hamarabb is! Remek érv lett volna anyám nógatásaival szemben, Tanulj! Tanulj! Nem csvarogni! Tanulni!
január 28, 2009 @ 5:31 du. • válasz erre
Ahogyan mondani szokták: az engedékenység zsarnokot szül, az erőszak pedig lázadót. Hozzá lehet azonban tenni valamit a dologhoz, ami itt még nem hangzott el, ez pedig a szeretet. A szeretet talán lehet valamiféle zsinórmértéke az adott helyzetben alkalmazandó nevelési eszköznek, vagy eljárásnak.
Egyébként osztom azt a nézetet, hogy a géneknek igen nagy szerepe van az egyéni életútban. Kétféleképpen is. Egyrészt meghatározza az ember habitusát az öröklött génkészlet, másrészt a nevelést, a nevelés módját meg a szülők tulajdonságai, azokat pedig génjeik határozzák meg, mármint, hogy ők milyenek. Így aztán joggal gondolhatjuk, hogy ennek a tényezőnek a hatása aligha túlbecsülhető. A petesejt első diploid osztódásakor kialakuló gén-szekvenciák azonban részben véletlenszerű rekombinálódás eredményeként alakulnak ki, ezért mindig vannak trend-törő egyedek is. A tetejébe mindez tudománytalan találgatás csupán, hiszen a modern tudomány egyetlen elfogadottnak gondolt módszerét, a kísérletezést, a humán-genetikában nem illik csinálni, mert az eugenika lenne, az meg ugye kompromittálva van némileg.
január 28, 2009 @ 8:14 du. • válasz erre
Egyetértek a 80-20 %-ban.
Az embert hozott hajlamai sokkal inkább irányítják, meghatározzák azt hiszem, mint a nevelés.
Szándékosan nem öröklöttet írtam, mert akkor a fordított aránnyal értenék egyet. A génállomány nem véletlenül úgy választódik ki, ahogy. Mert véletlenek nincsenek a teremtésben. Ha lennének, káosz lenne, nem pedig rend. Márpedig a kozmoszban minden a helyén van.
Nem tiszta lappal jövünk. A görögök sorsnak nevezték a csomagunkat, a keletiek karmának mondják, de a kettő egy.
És igen, akár a sorsot, akár a nevelés hátrányait egy dolog képes felülírni, és az a szeretet. Örülök, hogy említette Aristo. Mert tudom, nem “divatos”. Mert kevés ember jut el a szeretetig, mert nagyon magas frekvencia. Tisztaság szükséges hozzá, a félelem meghaladása utáni lét-állapotról van szó. A sorsot és a nevelést felülírni: bátorságot igényel.
január 29, 2009 @ 10:19 de. • válasz erre
Most jutott eszembe…
Nietzsche túllép a két változaton, és leír egy harmadikat is.
Az első a teve. Ez a “nevelt” ember, a kondicionált. Engedelmes, teherbíró, nem lázad. Alszik.
Mikor a teve elkezd felébredni, és eljut a bátorságig, oroszlánná válik. Elhagyja a tömeget, lázad. A világba ordítja lényét, vállalja önmagát. Ez az individualizált ember.
A harmadik fázis pedig Nietzsche szerint a gyermek. Ez a szeretet szintje már. Az oroszlán ráébred, hogy nincs szükség harcra, hiszen az “ellenség” belül volt. Önmagát győzte le. A fátylak lehullanak, az emberi lény szabaddá, ártatlanná, spontánná válik. Ártatlansága azonban nem szó szerint a pici gyereké. Most már van mélysége és magassága: végtelen. A kör körbeér, Nietdzse gyermeke az alfa és az omega: teljes. Kivirágzik, ártatlansága és spontaneitása bölcsességként jelenik meg.
Niedzse így látta az emeri lény útját. Egyet értek vele, jó megközelítés. Igaz.