Breda átadása Velasquez nem a legfelülmúlhatatlanabb, de szívemnek egyre kedvesebb, mert hajszálpontos műve. Maga a tolerancia – és a nyálas nyájasság…
A hódító álságosan (mert nyálasan) nyájas, a hódoló ugyanígy alázatos…
Semmi sem az, ami; és aminek azóta is látjuk – ám a világ épp erre és ezáltal ment (minden érték átértékelése felé) és megy (azon is túl) a maga történelminek nevezhető útján.
Közelebbről szemléleve a kép két központi alakja még lenyűgözőbb.
A nyálas és nyájas alázat, alázatos és nyálas nyájasság nem pusztán önmaguk, és a legkevésbé sem a másik becsapása, hódolatteljes félelmük közössége, attól, akinek uraik is csak szolgálhatnának, ha az igényt tartana rájuk, és nem vakon, mert számukra is kiszámíthatatlan módon osztaná a győztes és a vesztes szerepét.
Ahol a győztes nem legyőzött iránt irgalmas és a győzelem szigorú keretei között nyájas, hanem bizonytalan példát mutat az irgalomból, amire, ha vesztes lenne, oly szívesen számítana. Innen arckifejezésének – a mostani vesztesét meghaladó mértékű – sóvársága, Nem lehet tudni, hogy az őt legyőző is ahhoz hasonlóan irgalmas lesz-e, mint amilyen irgalmasságot ettől kényszeredetten mutat az általa legyőzöttnek.
Még azt sem lehet tudni, veszít-e valaha is, vagy az udvari intrikák hamarabb bukását okozzák, egy biztos csupán, ha veszít, ő mostani legyőzöttjénél is nagyobbat, mert épp mostani győzelmével magasabbról bukik.

A nem regisztrált email címről küldött kommentek csak jóváhagyás után jelennek meg A regisztrációt nem kell külön kérni, elég egy kommentet küldeni.

szombat, január 21, 2006 @ 1:59 du., Csepeli György bejegyzései. • RSS 2.0 feed. • Hozzászólás • trackback