Vendég: Aristo
(Részben az Irodalmi(as) gyöngyszemek a világirodalomból (és a blog látogatóitól) rovatban való elhelyezése okán, részben egyéb okokból a Lehetőleg örökké címet adtam neki Lux Erik)
199… -ben egy …….-i családban tragikus esemény történt. A család egy tagja – hosszas betegeskedés után – szívinfarktusban elhalálozott. Ez eddig mindennapos hír lenne, illetve az sem, azonban az ezt követő események egy művelődéstörténeti korszakforduló jelévé, ikonjává avatták. Történt ugyanis, hogy a rosszullétre panaszkodó pácienshez, az aggódó család orvost hívott. Az elfoglalt doktor, némi késéssel – némi fekete humorral mondhatnánk: post mortem – érkezett és már csak a halál beálltát tudta megállapítani. Szakmája szabályai szerint a derék doktor értesítette a hullaszállítókat, összepakolta eszközeit, részvétét nyilvánította és távozni akart. Ez azonban nem sikerült neki, mivel az aggódó rokonság nem engedte, mondván : tessék feléleszteni a halottat. Doktorunk tiltakozott, tehetetlennek mondta magát, tán még az isteni gondviselésre, az elrendelt megváltoztathatatlanságára is hivatkozott – mindhiába. A rokonság ugyanis, lelkes tévénéző lévén, tudta, hogy ilyenkor, az amerikai sorozatokban, mindenféle csillogó gépezeteket vesznek elő és annak rendje-módja szerint feltámasztják az elhunytat. Miután orvosunk nem rendelkezett ilyen csodatévő szerkezetekkel, illetve a feldúlt rokonság szerint igen, csak nem akarta használni őket, rátámadtak hát a védtelen egészségügyérre és alaposan helybe is hagyták. Később, az azonnali hatállyal megkezdett halotti tor mellékhatásaira hivatkoztak. A megérkező mentősök – kollegiális alapon – szedték ki őt a csodavárók kezei közül.
A csodákba vetett hit ősi, egyidős az emberi nemmel, ezen az alapon különösebben nem is kéne tán csodálkozni az eseményeken, itt azonban valami másról van szó. A csoda sohasem volt még kötelező. Az emberek várták ugyan, hittek benne, de a tapasztalatontúli, vagy adta, vagy nem. Tetszése szerint. Követelőzni eszébe sem jutott senkinek. Újabb dologgal bővült hát azon – nem kisszámú – dolgok köre, ami jár nekünk és ez végül is örömteli, hiszen jogaink bővülésével a demokrácia is bővül, márpedig annál szentebb cél el sem képzelhető. Továbbá teljes pompájában állt elénk korunk vallása és papsága, a média és az ő celebrálói, felszentelt munkájuk minden eredményével, amint az örömhírt elviszik az emberekhez, hirdetvén a feltámadás – immár demokratikus – mindenkit megillető jogát.
A nem regisztrált email címről küldött kommentek csak jóváhagyás után jelennek meg (vagy átkerülhetnek a Dühöngőbe). A késedelmes megjelenésért a nem regisztrált látogatók elnézését kéri a szerkesztő. A regisztráció elfogadását (illetve visszaadását) csak első alkalommal a kommentekben “regisztrált” felirattal jelzem.
A kommneteknél a dátum mellett “válasz erre” link található
december 1, 2008 @ 2:01 de. • válasz erre
Nem értettem, hogy miért kellett hozzányúlni az örökösödési illetékhez. Hát ezért, mert nem lesz öröklés, mert az emberek nem akarnak örökölni. Nem fizetni nem akarnak, hanem örökölni. És a kívánságuk meghallgatást nyert. Már intézik. Én már közkívánatra fogok nem meghalni, de ha mégis úgy azonnal feltámadok. Nehéz elképzelni. Mármint, hogy közkívánatra.
december 1, 2008 @ 10:36 de. • válasz erre
Igaza volt a családnak! Az orvos/pap/varázsló megsértette a szertartást! Mintha egy katolikus már a gyónás előtt megtagadná az utolsó kenetet, vagy magát a gyóntatást! Egyrészt.
Másrészt mindez csak a dolgok kezdete, mert azt hiszem már azt is tapasztaljuk, milyen az a világ (és elvárás rendszere), melyben – és csak kis hazánkban is – százer szám vannak megváltók és messiások.
Az ördög azonban – szemben a Fausttal – nem teszi a dolgát, vagy nem úgy, mint ott: nem működteti elég intenzíven a bankóprést. Így aztán a messiások, megváltók kivándorlása fenyeget, ha hinni lehet a Magyar Messiás Kamara időnkénti megnyilatkozásának, de ha nem, az szinte még rosszabb. Hazug megváltók, még belegondolni is szörnyű…
december 1, 2008 @ 10:51 de. • válasz erre
Szerintem logikus elvárás a feltámadáshoz való jog.
Természetes, hogy a jóléti rendszerváltást a jobbléti rendszerváltás kövesse, azaz a jobblétre szenderülők feltámadása államilag biztosított és közpénzen finanszírozott legyen.
(Na, ezt előzze balról a jobboldal vezére!)
De most megyek, bekapcsolom a tv-t, s megnézem, a magyar értelmiség CELEB fedőnéven, egy szórakoztató műsor keretében miként rúgja Afrikában a kecskeszart szerteszét. Mert ez is jár nekem!
december 2, 2008 @ 8:42 de. • válasz erre
Azért talán nem meglepő, ha megjegyzem, hogy van feltámadás. Kollektív feltámadás. Az egyén meghal, véglegesen, de a csoport nem feltétlenül. A csoportok képesek újra életre kelni, megfiatalodva újra bízni a holnapban és küzdeni érte. Ma a feltámadás a kapitalizmus elsajátításának a függvénye. Akkor is, ha válságban van. Mert egyszer annak is vége lesz. A válságnak is a kapitalizmusnak is, de most először még csak a válságnak.
december 2, 2008 @ 9:28 de. • válasz erre
Válasz lucifer hozzászólására (#4):
A feltámadás képzetére vonatkozó szavunkat metaforikusan használhatjuk csoportokra is, amennyiben a (feltámadáshoz hasonlóan individuális) meghalást szintén és szintén metaforikusan ezt megelőzően csoportokra használjuk/alkalmazzuk.
Aristo bejegyzése számomra azt tette világosabbá, hogy hová vezetnek a (szószerinti jelentés elvetésével) kiürült (kiüresített) metaforák (alapjául szolgáló képzeteink).
december 2, 2008 @ 10:07 de. • válasz erre
Kultúrák milliárdjai haltak meg. Azt se tudjuk, hogy voltak. Valószínüleg jóval kevesebben, vannak, akik magukhoz tértek. De, hogy van ilyen, példának ott van Ázsia. Ez nem puszta költészet. De mai Európa története is tele van kimúlás veszélyes időszakokkal. Meg lehet újulni.
december 2, 2008 @ 10:17 de. • válasz erre
Válasz lucifer hozzászólására (#6):
A milliárdok talán túlzás.
A magukhoz térést, és (mint erre példát) Ázsiát nem igazán értem.
A meghalást a kultúrákkal kapcsolatban olyan túlzásnak/metaforának vélem, ami félrevezető olyan értelemben, hogy gyászt – és ezzel veszteséget – sugall.
Talán olyasmit takarhat (a meghalás metafora), hogy gyakoribb, hogy változni képtelensége okán egy hagyományrendszer használhatatlanná, sőt tehertétellé válik, és emiatt “elkopik”, azaz egyre kevesebb eleme adódik tovább, végül szinte semennyi. Még akkor sem, ha közben táncház mozgalom munkálkodik aza hagyiomáőnyozódás, az átadás folyamatosságáért.
Ps: és talán olyasmi lehet a mélyén, hogy vannak hasznos előítéletek, és vannak, amelyek fölöslegessé, tehertétellé válnak.
december 2, 2008 @ 12:14 du. • válasz erre
Csodapárti vagyok. Életünk maga egy csoda, s azon belül miért ne szaporíthatnánk a csodákat? Nado mecstaty, szkazal Lenin.