Vendég: Lucifer
Szocreál
R. Kázmér a vasgyár udvarán lassan, nagyot szippantva a gyümölcsillatú levegőből behunyta a szemét. Látta Koch urat, a főszakácsot, aki büszkeséggel vegyes zavarában koccintott vele azon a régi ragyogó estén, amikor a beillatosított, fodrozott hajú örökké nyughatatlan költő gondosan szemügyre vette az Andrássy úti boltosnét. A boltosnét, akinek a cigány épp szerelmes nótát húzott, s ő közben elmélázott, hogy milyen lehet az, amikor szeretője van egy asszonynak. A kérdés bujtogatatta, mert a közvélemény szerint minden pesti asszonynak van szeretője, így ő is méltán kívánhatta, hogy a tündöklőre rizsporozott vállai céljukat szolgálják. R. Kázmér mosolygott, amint az ifjú költő engedve a szerelmet sugárzó szemeknek lágyan vezetni kezdi azok gazdáját a vágyak teljesülése felé. Most már ennyi idő után bevallhatjuk nagy divat volt akkoriban a szeretőtárs. R Kázmérban is virágzott a szerelem és Fruzsinánál kereste azt, amit egyébként másoknál is megtalált. Az asszony elbánatosodott szemmel nézett a távolba és azért fohászkodott, hogy még egyszer valaki úgy szeresse, mint egykor az ura. Közben a pincér Zerkovitz dallamára R. Kázmér elé tette a hideg fogast remoulade mártással, amit libamájrizottó követett. R. Kázmér midőn enni kezdett a jércemellre párizsiasan vajas petrezselymes újburgonyával, csirág salátával várt, ettől remélte azt a varázslatot, ami elhozza a megújulást. A társas magányban felejtett félénk asszony mindeközben a ráklevesben, majd egy jérce galantin-ban kereste az élete értelmét. A vakon rohanó világban a szerelemeseknek a bélszín szeletek berni mártással párna burgonya (pom. soufflé), vajban párolt cukorborsó hozhatta el az összekapaszkodás élményét. R. Kázmér ereje fogyott, a csokoládé felfújttal és a Coupe Jacques-kel (mondjuk vanília fagyi) szemben már tehetetlen volt. Igazán nyomorultul csak akkor kezdte érezni magát, amikor még egy kis sajtot kapott a fekete előtt. Nem bírta fogyasztani. Fruzsina az elzászi meggytortát becsomagoltatta, a tejszínhabos szamócát viszont megette. Aznap éjjel álomvárossá lett Budapest.
Erre gondolt R Kázmér a vasgyár udvarán, amikor egy tompa, szinte föld alól jött hang szólalt meg: “Éljen a …!” Nem értette pontosan mi, de magához tért.
***
A fentiekben minden a képzelet szülötte egyedül a menüsorok nem. Egyedül az volt R. Kázmér képzeletén kívül is. Egy a kora ötvenes években összeállított – egyébként kiváló –szakkönyvben.
***
Volt, egy szép nap
A nem regisztrált email címről küldött kommentek csak jóváhagyás után jelennek meg (vagy átkerülhetnek a Dühöngőbe). A késedelmes megjelenésért a nem regisztrált látogatók elnézését kéri a szerkesztő. A regisztráció elfogadását (illetve visszaadását) csak első alkalommal a kommentekben “regisztrált” felirattal jelzem.
A kommneteknél a dátum mellett “válasz erre” link található.
december 18, 2008 @ 2:09 de. • válasz erre
Belegondoln is kész gyomorrontás!
december 18, 2008 @ 8:06 de. • válasz erre
Rezeg a Kázmér nadrágja a gyönyörűségtől – gondolta a gyár, miközben maga is nagy nyálakat eresztett a kigondolt ételek képére-ízére gondolván.
Na és az asszonyok ügye, ugye az sem volt rá hatástalan, gyárnőt akart mindenáron. Matatna kedvtelve a gyárnő kéményei, sudár lábai közt. De egyenlőre csak a koszt képe virított R. Kázmér agyából.
Gyárnak lenni sem könnyű Magyarországon – vonhatjuk le a következtetést Lucifer barátunk hangulatos gasztronóm írása nyomán!
december 18, 2008 @ 11:34 de. • válasz erre
Hát senkinek se könnyű, az már biztos, de azért azt a hülye világot mégiscsak túlélte mondjuk a dal és a gasztronómia művészete! A többi érával se volt s lesz másként.
december 18, 2008 @ 11:45 de. • válasz erre
Válasz Lux Erik hozzászólására (#1):
Erik itt azért az adagok segítik ám az egészséged megőrzését. Ha egy rendesebb helyen egy ilyen menüt végigeszel, könnyen lehet, hogy kifizetsz egy kalap pénzt és sietsz haza jóllakni.
december 18, 2008 @ 1:40 du. • válasz erre
Válasz lucifer hozzászólására (#4):
Hát nem tudom. Ha ilyen helybe botlanék, nem nevezném rendesnek, és kerülném.
Ps: néhai professzorom még az anti világban egyenesen azt tanácsolta, hogy külföldön (ha még emlékszel, sok évenként 30?, aztán talán 100 dollárnyi valuta) nem érdemes az étteremek minőségén próbálni spórolni (ha már a májkrém és a szalámi elfogyott :-/ ), amit nyer az ember árban, többszörösét veszti mennyiségben – a minőségről nem is beszélve. Úgy tapasztalom, igaza volt.
És – amit igazán szeretek – mini homárral/lobsterrel eddig még – szerencsére – nem találkoztam.
december 18, 2008 @ 3:25 du. • válasz erre
Azért ezekkel a professzorokkal és a tanácsaikkal vigyázni kell. Gazdasági jogot hallgattam egy a poénért bármikor akár pokolra is menő úrtól. Vajh ki lehet? Mondta, úgy lehet nyugaton ebédelni, ha az ember megnézi melyik nagy társaság tart közgyűlést és utána vesz 1, azaz egy darab részvényt és bemegy. Megebédel, eladja és vesz egy újságot, ahol megnézi a következőt. És így tovább. Nem megy.
december 18, 2008 @ 10:20 du. • válasz erre
Egy pszichiáter barátom megfigyelése szerint a szakszervezeti üdülőkben üdülő beutaltak jellegzetes regressziós tünete volt a gasztronómiai tematizáció. Reggelinél már az ebédről beszéltek, ebéd közben meg a vacsora kilátásait latolgatták. Két hétig tartott ez a szórakozás, s egy évig kellett várni, hogy megismétlődjön. Attól tartok, ezek az idők már nem jönnek vissza, a Bányászüdülő és társai Siófokon végérvényesen eltűntek, s helyükön négycsillagos luxus szállók teremtek. Fitness, wellness, brunch, free for all buffet.