Vietnámiak
Tévedésben vannak, akik azt hiszik, hogy a lengyel-magyar barátság a legmélyebb, legalábbis, ami a nem magyar felet illeti. Ha valaki mérné a lengyelek és a vietnámiak magyar-szeretetét, a vietnámiak kenterben vernék a lengyeleket. Szokásos ingyenes előadásiam egyikét tegnap 40 vietnáminak tartottam a BKF-en az információs társadalom közpolitikájáról. Érdeklődéssel hallgatták az előadást, melyet angolul tartottam, s a slide-okat is angolul csináltattam meg jó pénzért. Sajnos tele lettek hibával, így előző éjszaka volt mit javítanom. Az előadást azonban senki nem értette, mert a hallgatók vietnámi nyelven kívül semmilyen nyelven nem tudtak. A tolmács sem. Mintha a bolgár kalauz esete ismétlődött volna meg velem, de most én voltam a bolgár kalauz, s hallgatóim megannyi vietnámi Kosztolányi. Nem éreztem fölöslegesnek a három órát, melyet eltöltöttünk együtt.
Kulcsszavak. Bolgár kalauz, Kosztolányi, információs társadalom
A nem regisztrált email címről küldött kommentek csak jóváhagyás után jelennek meg (vagy átkerülhetnek a Dühöngőbe). A késedelmes megjelenésért a nem regisztrált látogatók elnézését kéri a szerkesztő. A regisztrációt nem kell külön kérni, elég egy kommentet küldeni. A regisztráció elfogadását (illetve visszaadását) csak első alkalommal a kommentekben “regisztrált” felirattal jelzem.
Címkék: bolgár kalauz, információs társadalom, Kosztolányi
január 27, 2010 @ 10:03 de. • válasz erre
Mondják az Én közvetíthetetlen, a Másik megfejthetetlen. Mondják az emberi kommunikációnak csak egy része a szó. Ráadásul nem is a legfontosabb. Az ember mégis az emberre, az ember társaságára vágyik. A lehetetlenre, a nincsre, amit aztán megtalál. Néha megtalál. Mert néha megtalálja magát és a társát. Ha a költői akarnék lenni; az értetlenség hozta szünetekben. Mert ekkor nem zavarják egymást. Feleslegesen. És figyelnek. Magukra és egymásra.
január 27, 2010 @ 10:22 de. • válasz erre
Válasz lucifer hozzászólására (#1):
Miért akarnál az lenni, ami vagy, költő?
január 27, 2010 @ 10:46 de. • válasz erre
Hát mi tagadás, ami az álmodozást illeti akár egy aranykorra való.
január 27, 2010 @ 6:17 du. • válasz erre
Álmodozni kell? Álmodozás az élet megrontója? Lenin vagy Vörösmarty találta el a valót?
január 27, 2010 @ 8:38 du. • válasz erre
Az találná el a valót, aki vért, verítéket és könnyeket álmodik. De az életben nem csak vér, veríték és könnyek vannak. Menj át a másik szobába! Nézd meg!
január 28, 2010 @ 1:24 de. • válasz erre
Válasz Csepeli György hozzászólására (#4):
Kell, de (ha nem sollen, akkor müssen), ha nem akaratlagosan keresünk/állítunk össze egy álmot, akkor egy (másik) nem akaratlagos álom (pontosabban nem a saját álmunk) talál meg bennünket, mint most legtöbbeket a vér, a verejték és a könnyek álma. Vagy ebből, vagy abból (vagy a kettő keverékéből) lesz valóság.
Válasz lucifer hozzászólására (#5):
Így aztán hiába megy át valaki a másik szobába, azt látja csak, amit álmodik (és mélyebben alva, mint Herakleitosz gondolta). Ha könnyeket álmodik, akkor könnyeket lát, ha örömöt, akkor örömöt.
A(z álom)kép és a valóság közötti különbséget pedig egyrészt a (képétől) különböző lehülyézésével, másrészt az első esetben “úgysem“, a második esetben “ahhoz képest” alapon hidalja át.
Projekciós automaták vagyunk, a választásunk csak annyi, (viszonylag) a saját, vagy mások filmjét vetítjük és ezzel valósítjuk meg.
január 28, 2010 @ 3:51 du. • válasz erre
Voltak nálunk is. Tényleg semmilyen nyelven nem beszélnek. Nem elég, hogy a tolmács, de még politikai tiszt sem, aki kísérte őket. Pedig tanult itt pár tízezer vietnámi a BME-n.
Munkatársaim próbálták elmagyarázni, hogy mi az a személyes adat. Azt nem nyelvi korlát miatt nem értették.
január 29, 2010 @ 12:58 de. • válasz erre
Vietnámi (volt) elvtársa(in)k ezzel nagyrészt megoldották az őrök őrzésének problémáját. Mit tanulhatnának egy olyan kultúrával, ami az ezzel a dilemmával kínlódónak csak egy meglehetősen provinciális lerakata?