Viszály és Szeretet
Ha a Kell országából a Van országába megyünk, az első szembetűnő élmény, mely ér bennünket, a vonzás és a taszítás valósága. Nincs semmi, amit ne ez a két, egymással egyébként ellentétes erő mozgatna, akár az emberi, akár az emberin kívüli valóságban vagyunk. A kérdés csak az, hogy ez a két erő mindenben és mindenre egyszerre, azonos intenzitással hat, vagy ciklikusan, hol az egyik, hol a másik érvényesül-e inkább. Érdekes, hogy a magyar nép, akit szokás filozófiai tunyasággal vádolni, milyen pontosan ráérzett Empedoklészre a „széthúzás” önmardosó tropusát emlegetve, melyet Karácsony Sándor reciklált Földesen 70 éve. Ha mellé tesszük az „összetartás”-t, ugyanott tartunk mint ahol Empedoklész tartott 2400 évvel ezelőtt.
A nem regisztrált email címről küldött kommentek csak jóváhagyás után jelennek meg (vagy átkerülhetnek a Dühöngőbe). A késedelmes megjelenésért a nem regisztrált látogatók elnézését kéri a szerkesztő. A regisztrációt nem kell külön kérni, elég egy kommentet küldeni. A regisztráció elfogadását (illetve visszaadását) csak első alkalommal a kommentekben “regisztrált” felirattal jelzem.
február 4, 2009 @ 7:57 de. • válasz erre
Legalább ott, de inkább csak tarthatnánk, mert mint a bejegyzés is említi, a széthúzás csak az egyik fele Empedoklész tanainak, és a “mellétevés” pedig valószínűleg azért sem megy, amiről egy másik bejegyzés szól.
) mindazonáltal “vörösözése” is számomra annak a jele, hogy – az ő, pontosabban mestere terminológiáját használva – a magyar az a különös nép, ami az általánost és az egyedit (lényegest és lényegtelent) (elég reménytelen módon) összezagyválja, tehát kevéssé mondanám filozófikus, inkább – a már említett bejegyzés terminológiáját használva – barbárnak.
Azt hiszem ugyanis, hogy annak, amit talán Empedoklész szeretetnek nevez (vagy a bejegyzés szóhasználatával élve az “összetartás“-nak) legalább két előfeltétele van. Az egyiket “eltekintés”-nek mondanám talán, és a(z individuális) különbségek (vélét vagy valós) jelentőségének a(z időleges) felfüggesztése, ami azonban csak akkor lehetséges, ha az eltekintés után marad valami (valóban) közös (amire való tekintettel el lehet tekinteni).
Nem Aristo okozta ugyan sem az I. sem a II. világháborút (sőt azok következményeit sem
Így aztán a másik előfeltevést hagyhatjuk is a fenébe, lévén egy is sok, de legalább is a torkunkon akad.
Megjegyezném viszont, hogy a különbségtétel számomra az értelem alaptevékenységének tűnik, tehát a széthúzás egyszerre tűnik az értelem gyerekbetegségének (amit tudunk, azt tudjuk, és nem engedünk a 48-ból), és (már-már) kóros önalábecsülés következményének.(Ha valamiben engednénk, ha “eltekintenénk”, “nyilván” :-/ mindent vesztenénk, mert önmagunk szemében sem vagyunk talán sokikal többb, néhány – természetesen európai módon megtorlandó – régi sérelemnél.
Vagy igen, vagy nem.
Egyébként vicces (és csak azért írtam ilyen hosszan, mert), jó másfél hónapja Empedoklész aktualitásán gondolkodom. Nem jutottam (szinte) semmire, a megadott linknél csak egy cím található, ahová legfeljebb egy linket teszek, ami majd idevezet.
február 4, 2009 @ 8:50 de. • válasz erre
Tetszik, nem tetszik Empedoklész csoportdinamikában gondolkodott. Az emberek között felfedezte a szeretetet – a kötődést – és a viszályt – a versenyt. A Vanország az „Én”-ek országa, itt és most, a magukkal foglalkozó, a jövőt önzően, rövidlátóan, stb., kizárólag a maguk kivetítésében látó „Én”-ek országa. A viszálykodó „Én”-ek országa. Ebben a Vanországban a boldogság, a Kell, ott és akkor lesz, ahol az „Én” kiteljesedik. Mindenkinek a sajátja! A Kellország számukra azon vágyott ország, ahol „Én” kiteljesedek, mint „Mi”, ahol velem, az erővel azonosulnak a többiek. Itt az „Én”-ek az összetartás, szeretet alatt a betagozódást értik. Vágyuk nem reménytelen, de egy ilyen magamfajtának nem valami csábító. De ez nem kívánság műsor, ez Viszály.
február 4, 2009 @ 8:55 de. • válasz erre
Válasz lucifer hozzászólására (#2):
Nem tetszenék, mert akkor gondolatai jelentős része értelmezhetetlen, és/vagy értelmetlen lenne.
február 4, 2009 @ 9:35 de. • válasz erre
Istenkém! Ki fizeti ezt meg nekem?
Ez a derék görög azt mondja, hogy a Szeretet és a Viszály hatására a dolgok, így a társadalmi csoportok is állandó ciklusban vannak. Ő ugyan kozmikus ciklusokról beszél, de hát mégis csak része a kozmosznak az ember, meg annak a csoportja. Bár ki tudja? Aztán arról beszél, hogy a kozmosz – és feltételezem benne az ember és annak csoportja – négy egymástól elválasztható korszak egyikében van. Az elsőben a Szeretet, a másodikban a Viszály, a harmadikban a Gyűlölet, a negyedikben, újból a Szeret a fő szervező erő. Nos, ebben bizony fel lehet fedezni a csoportfejlődést. És nagyon éles szem sem kell hozzá. Aztán azt is meg lehet tenni, hogy ezekben a korszakokban meglássuk az „Én” és a „Mi” eltérő viszonyát. Ahonnan már csak egy ugrás, hogy praktikus tanácsokkal szolgáljunk társainknak. Ami cél. Mert azért ez mégsem egy Empedoklész szeminárium, ahol Tekintélyek gondolnak valamit és az, az ügyes, aki azt kitalálja.
február 4, 2009 @ 12:56 du. • válasz erre
Válasz lucifer hozzászólására (#4):
Ahogy a klasszikus írja: “Ő ugyan kozmikus ciklusokról beszél, de hát mégis csak része a kozmosznak az ember, meg annak a csoportja“, amihez annyit lehet legfeljebb hozzátenni – de azt hiszem fölösleges -, hogy része, de nem azonos vele.
február 4, 2009 @ 1:39 du. • válasz erre
Senkinek se könnyű. Kinek ezért, kinek azért.
február 4, 2009 @ 1:55 du. • válasz erre
Ha eltávolítanánk minden embert a földről, megszűnne a Viszály. A Természet végtelen harmóniában működne tovább. De megszűnne a szeretet is, nem létezne az isteni. A kozmosz üresen működő gépezet lenne. Az Ember magában hordozza mindkettőt. Léte maga lehet a Viszály, vagy maga a Szeretet. Az ember az egyetlen lény, amely dönthet.
Ez az egyik verzió. A másik az, hogy ha eltűnik az ember, a világ is eltűnik. Ha nincs szemlélő, nincs szemlélés sem, és akkor nincs szemlélt sem. A három egy, a belső és külső egy. Nem választhatók el. Az ember elválasztottság-tudata maga a Viszály. Az ember egység-tudata pedig a Szeretet. Ha nincs bennem elválasztottság-tudat, nem eszmélhetek önmagamra, a létemre. Ez tehát a kezdete a létre való eszmélésnek. A léteszmélés vége, csúcsa, teljes tisztasága, esszenciája, crescendoja pedig a Szeretet. A szeretetben eltűnik az egyéni én, az ember végtelen lesz, egy a mindenséggel. A Viszály: azonosulás a testtel, a legszűkebb fókusz. A szeretet: minden azonosulás vége: a teljesség, a szabadság. Eltűnik a “saját” test, az elme, a lélek: megszületik a szeretet.
Érzékszondák vagyunk. Isten bennünk ébred önmagára.
Mindig lesz Viszály, és mindig lesz Szeretet. Mégis. Csak a szeretet marad. A szeretet mindennek a lényege, azt hiszem.
Ha szűkebb hazámat nézem, azt hiszem, Empedoklész 3. korszakában lehetünk. Fénypontok, fénymagocskák azonban már vannak.
február 4, 2009 @ 3:35 du. • válasz erre
Válasz duende hozzászólására (#7):
Mit szólnak ehhez a fénypontok/fénymagvacskák? 
Tehát az egyik verzió, hogy eltűnik az ember, a másik, hogy vele a világ is.
február 4, 2009 @ 7:52 du. • válasz erre
Valójában soha nem tűnik el semmi… Az idő egyszerre áll és mozog.
Az élet soha nem tűnik el. Csak a formáját változtatja. Nincs halál, csak világok változása.